Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - HAGYOMÁNY - Dallos István: Tamás Mihály és a Tátra

CLUB-nak, de itt az irodalom egészen más, sorok számával, sőt a szavak számával mérik, főképpen unatkozó asszonyok játéka, és a pénz az egyetlen cél. Nem tudták nekem elhinni, hogy mi otthon másért is írtunk, valamiért, ami több. Hivatástudat csak a legnagyobbakban van, mint mondjuk Hemingwayben. Nagyon vágyom vissza, ha csak rövid időre is, Európába, s talán sikerül is. Itt már félig-meddig visszavonultam, tekintve, hogy 70 éves múltam, amiből itt már közel 17 évet töltöttem...“

Tamás Mihály hazavágyott, ha csak rövid időre is, Európába, a szülőföldre, az égbe nyúló bércek tövébe, a kanyargó folyók partjára, ahol alkotó fiatalságát töltötte, ahonnan a kegyetlen sors elüldözte messzi világrészbe.

Levele nyomán cikket kértem tőle a készülő „Híd vallomása" részére a Tátra folyóirat és Tátra könyvsorozat rövid életének ismeretlen részleteiről. Amikor Tamás Mihály elkészült a visszaemlékezéssel, még nem sejthette, hogy már csupán néhány napja van hátra, mert íróasztala mögött a halál leselkedik rá.

1967. augusztus 27-én meghalt. Mint özvegye írta: „hirtelen, pillanat alatt, jajszó nélkül. Teljes szellemi frisseségben. Az utolsó percig dolgozva és tanulva."

Tamásné Zsadányi Mária, az özvegy, október 9-i levelében értesített, hogy az irományok rendezgetése közben akadt rá levelemre és férjének a Tátrával kapcsolatos kéziratára. „Legépeltem és elküldöm Magának. Egész nyugodtan megjelenhet az uram neve alatt. Csak az igazságot írta meg benne, és különben már ártani senki sem tud neki. Sok igaztalanság érte, úgy érzem, hogy nagyobb kavics volt, mint a többi, hogy mindenki megbotlott benne... Mihályom és én is mindig boldogok voltunk, ha valakinél megcsillani láttuk a szikrát...“

Tamás Mihálynak, a Tátra folyóirat volt szerkesztőjének visszaemlékezései a Tátrára

Molnár Jenő pozsonyi könyvkiadó a budapesti Franklin Társulat szlovenszkói képviselője volt abban az időben, amikor 1936 őszén Dr. Fenyves Pál, a Franklin Társulat lektora ajánlólevelével keresett fel kassai otthonomban. Elmondta, hogy egy irodalmi folyóiratot szándékozik indítani, és a Franklin Társulat tanácsolta neki, hogy engem nyerjen meg szerkesztőnek. Hamarosan megegyeztünk, a szlovenszkói viszonyokhoz képest szokatlanul jó anyagi feltételek mellett és — teljes szerkesztői szabadsággal.

A Franklin Társulat tervezte meg a Tátra folyóirat címlapját, és már úgy volt, hogy indulhatunk, amikor újra eljött hozzám Pozsonyból Molnár Jenő, akit már rövid idő alatt (megkedveltem, és később kétévi kapcsolatunk folyamán tiszta szándékú, végtelenül becsületes embernek ismertem meg. Molnár közölte velem, hogy Pozsonyban Esterházyék rossz szemmel néznek engem, és csak akkor hajlandók a lap társadalmi bojkottjától eltekinteni, ha a folyóirat egy lektorbizottság irányítása alá kerül. Így lett Gömöry János, Schubert Tódor, dr. Staud Gábor és Tamás Mihály a lektorbizottság négy tagja. Én egy percig sem vettem komolyan ezt az irodalmi szempontból dilettáns alakulást, és a Tátra első számát 1937. január 1-én indítottam lektorok nélkül. Az ezt követő nagy felháborodásban Molnár újra nálam volt, és referált a pozsonyi grófok és cselédjeik parancsáról: hogy minden sor írást előbb mutassak be Staud Gábornak, mielőtt nyomdába adnám. A válaszom erre az volt, hogy ha én nem is, de a bizottság három másik tagja egyformán megbízható jó magyar, s a jövőben minden írást csak egy lektornak küldök el, s ha az nyolc nap előtt nem küldi vissza a kéziratot, úgy fogom azt tekinteni, hogy jóváhagyta. Molnár boldogan utazott vissza Pozsonyba, de pár nap múlva újra nálam volt. Ez alkalommal autón jött, és közölte, hogy a feltételemet elfogadják a pozsonyi nagyok, de Staud Gábor szeretne engem megismerni, ezért másnap estére meghívott kettőnket vacsorára. Úgy is lett, elmentünk. Elértünk egy falusi tanyára, egy kisebbfajta kúriába, ahol Staud Gábor várt ránk. Ma sem tudom felfogni ésszel, hogy ez a kis figura, hogy fúrta be magát a lektorblzottságba — aki vacsorához egy béreslegényt öltöztetett be feketébe urasági felszolgáló inasnak, és fehér nagy gyapjúkesztyüt húzott a kezére, hogy ne lássuk a ksze kérgét. — Mondom, ezt tette, hogy én, az éhenkórász író hasra vágódjak az urasága előtt, és híven szolgáljam őt, az urak szolgáját A parvenű „upper middle class“ mivoltára már jóval előbb az egyik költőnk hívta fel figyelmemet, és kért, hogy ne ugorjak be a fehér kesztyűs álinasnak, mert egyetlen kvalifikációja az, hogy Szüllő és Esterházy barátkozik vele. Más válaszom erre nem lehetett, mint hogy, amikor Gömöry János bácsi elhozta hozzánk Kassára, hogy a vizitet vissza