Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

Alexandrescu elmaradt, nagyon elmaradt, a nyomozó tiszt pórázon vezetett kutyájával mellette haladt, ő meg csak ment felfelé. A férfi a leghosszabb, legszélesebb és Ieg- kacskaringősabb útra vezette. Vajon mit akartak tőle ezek az emberek?

Irina nem szólt egy szót sem, pedig gyakran hallotta lábánál a farkaskutya morgását, s talpa égett a homokban, a durva porban, a vérben. Egész fent, az erdőben — itt mindenhol világosság volt, az ég kitisztult, s a lemenő hold a hideg fénypompában egyre kisebbedett — visszataláltak a folyó medrébe, melyet itt imagas part szegélyezett, és Vo§tinaru, Irinával együtt, leereszkedett a vízhez. Itt megálltak, a tiszt lehasalt, és ivott a folyóból, óriás kutyájával együtt. A kutya nagysága láttán Irina — mintha csak most vette volna észre — megborzongott: az állat fekete volt, mint az üszők, hasán mogyorőszín folt, szőre nagy, bozontos, s a farka vastag, mint az ő karja.

Egész teste reszketett a fáradtságtól s a hidegtől, szeretett volna lehajolni a másik kettő mellé, és inni, de félt a „joviális“ durvaságától. A tiszt még mindig nem 'kelt fel, kétszer is ivott a gyors vizű folyóból, hangosan kortyolva, hason fekve s két kezére támaszkodva, hosszas, zajos kielégüléssel, teljesen belefeledkezve. Aztán anélkül, hogy felállt volna, oldalra fordult a kavicson, s pár pillanat csend után — mikor Irina, nem tudván már állni a lábán, le akart ülni, s dermedt, sebzett lábait a vízbe akarta mártani

— felugrott — ami arra vallott, hogy végig feszülten figyelt — s ráparancsolt:

— Ne! Ne mozdulj! Maradj ott! — s a nő ott maradt állva. — Dingó! — szólította a férfi a víztől jóllakottan heverő kutyáját; az két első lábára emelkedett, s várta a további parancsot. A tiszt viszont megkönnyebbült sóhajjal a hátára dőlt, s tekintetét a nagyon közeli, szinte érinthető égboltra szegezte. Az egész kisváros, kicsinyes, közönséges realitásával s a gyilkossággal együtt, távolinak, jelentéktelennek, szinte közömbösnek tűnt. Egy idő múlva, elég sokára, odaérkezett a két emberhez, a fekvő férfi s az álló asszony mellé Alexandrescu is, kabátja a karján, gallérja kigombolva, nyakkendő nélkül. Már cigarettázni sem volt ereje. Nem ült le, nem ivott vizet, mintha együttérzését akarná kifejezni a „vádlottal“, vagy bizonyos férfiúi zavarból, vagy tán egyszerűen nem volt szomjas. Ha leült volna, talán elaludt volna.

— Szép éjszaka! — szólalt meg a tiszt egy serdülő nemtörődömségével. — Az ember néha nem tudja, bizonyos tetteket miért visz véghez! Én például két éjjel és két napja nem aludtam, két utat tettem meg autóval, mindenféle pasasokat vallattam... miért? A törvény tisztázásáért, az igazság megkereséséért? Ugyan! — kacagott fel mélyen, könnyedén, jóságosán. — Azért, hogy ide felérjek, félholtan, a fáradtságtól fudokolva, s aztán lefeküdjem. Csak így fedezhettem fel ezt a helyet!

— Mit? — kérdezte Alexandrescu, aki nem figyelt oda.

— Az eget — felelte ridegen a tiszt —, s elég jól felkészültem rá, hogy ne folytassam a kivizsgálást! Példás egy tiszt, mi, elsőrangú tisztviselő! Büszke vagyok magamra! Irina! — kiáltott fel, s nagy nehezen félkönyökre emelkedett. Az asszonyra nézett, de az nem nézett vissza rá, egyenesen állt, ebben az órában természetellenesen egyenes tartással, s még volt annyi ereje, hogy testén összeszorítsa a kutya által és az esések nyomán szétszakadt ruháját. Haját már nem fogták össze a hajtűk, súlyos gyűrűkben hullott a vállára, elfedve véres bal vállát is.

Vo§tinaru akart valamit mondani, de bizonyára elcsodálkozott az asszony állapotán, s egészen mást mondott, mint amiért megszólította.

— Leülhetsz... A ma éjszakai kihallgatásnak vége, ha az ügyész elvtárs is ...

Alexandrescu fáradtan intett a fejével.

— Akkor elmehetek? — kérdezte Irina halkan, de rideg határozottsággal.

Vo§tinaru csodálkozva nézett rá.

— Nem, nem mehetsz el. Leülhetsz, ihatsz vizet, csinálhatsz bármit, ami neked tetszik, de amíg mi itt vagyunk, itt maradsz.

Kíntor Erzsébet fordítása