Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)

még gyengébbek! Nem mindnyájan születtünk erre a mesterségre! Mesterség! — ismételte meg a szót megvetően, fáradt, lusta, halódó megvetéssel, mely súlyosan járta át egész lényét, talpától az ajkáig.

— Még nem tudjuk, hogy ki követte el a gyilkosságot, többen bele vannak keveredve, súlyosan, s ezek <között van ... igen, ezek között van ön is! Nem akarunk tévedni, félünk a tévedésből, ami súlyosabb lehet egy gyilkosságnál vagy két gyilkosságnál is... az egyetlen dolog, ami megmentheti magát... s a többieket is, az a másik... a másik gyilkosság! Úgy tűnik, hogy ugyanaz a tettes, bár... — felhúzta a vállát zavarodottan, s egy pillanatig tehetetlenül — épp mi, Vostinaru elvtárs és én (a „Vojtinaru“ névnél enyhén, alig észrevehetően mutatott a fejével a tiszt felé, aki még mindig rosszkedvűen, elgondolkozva játszott a kutyával, s a nő csak most tudta meg a nevét) állítjuk ezt — néha nagyon kényes helyzetben vagyunk... nagyon kényes helyzetben. Nem akarunk tévedni! — mondta váratlanul felemelt hangon az ügyész, s arcát hirtelen kiverte a veríték; egy pillanatra megsajnálta őt az asszony. — De nemsokára meg kell tennünk, ha ... igen, a kérdést sürgősen meg kell oldani! Nagyon sürgősen! — Az utolsó szavakat már egészen halkan mondta, enyhén fájdalmas mosollyal, s úgy nézett az asszony szemébe, mintha tőle várna valamit, de ő hallgatott; reszkető kezekkel rágyújtott, az asszony attól félt, hogy leejti a homokba a vékony ezüst cigarettatárcát — majd folytatta: — Az emberek nyugtalanok... nemcsak a mi főnökeink, hanem itt a lakosság, a munkások, ön tudja, hogy több mint tízezer munkás él itt, azonkívül az alkalmi munkások meg a ... a kérdést meg kell oldani! Ezt a Gáspárt, aki itt bujkált, s akinek ujjlenyomatait megtaláltuk a lakásban, az áldozat ujjlenyomatai mellett, itt látták az első gyilkosság napján is... A Simonca ellen elkövetett merénylet napján, az üzemben ...

Irina hirtelen felkapta a fejét, és kiáltani akart: — Nem! — és mozdulata olyan vonzóerővel hatott, hogy a joviális Vo§tinaru is odafordult; ő nehezen ugyan, de visszatartotta magát az utolsó pillanatban, s a tiszt hirtelen elfordult, mintha attól félt volna, hogy tekintetével akadályozza a beszédben.

— Hihetetlennek tűnik! — folytatta Alexandrescu, s mintha az előbbi rövid szünetben pihent volna, mert hangja keményebb volt, közelebb állt a „régi“ hangjához. — Valóban, mi köze lehet egymáshoz ennek a két gyilkosságnak? Éppen ezért tartjuk még fogva Lecát, bizonyára tud erről az apróságról, bár egyelőre még itt van a városban, s kiengedhetnénk bármelyik pillanatban ... persze, ha ... segítsen nekünk, kérem! — mondta Remus Alexandrescu, és a nő bizalmatlanul nézett rá, mert már nem érzett fáradtságot, vállai újra éles szögben vágták a levegőt, tekintetét lesütötte, de félig nyitott ajkain büszke, szégyen nélküli mosoly ült, mint a tisztnek, s az asszony gyorsan kapkodta tekintetét egyikről a másikra, mint üvegketrecbe zárt állat, mely nekicsapódik a láthatatlan falaknak.

— Nekünk! — szólalt meg Vostinaru még mindig háttal állva, s a kutyájával játszott, simogatta a pórázzal, s vállát megvetőn vagy talán közömbösen felhúzta. — Miért segítene nekünk? Hogy megbosszulja halott fiát, a férje gyermekét! Egyetlen dolog akadályozza csak, egy gyalázatos dolog, aminél nincs is... de mindegy! — kiáltotta, s dühösen rácsapott a kutyájára, de az meg sem moccant, mintha fából vagy agyagból lett volna. A kavicshoz lapulva hasalt, és semmilyen ütés meg nem mozdíthatta volna, csak szeszélyes gazdájának szava, felszabadító parancsa. Irina földre szegezte a tekintetét, fejét vállal közé húzta, s reflexszerűen összefogta vállalt, ahogy szokta.

— Fázik? — kérdezte az ügyész, készen arra, hogy levesse kabátját, de Irina határozottan nemet intett a fejével.

Az ügyész újból beszélni kezdett, Voftinaru pedig türelmetlensége, elégedetlensége vagy éppen fáradtsága miatt sétálni kezdett fel-alá a kavicsokon, a parti füvön, a kutya meg követte a tekintetével, fejét fáradhatatlanul, milliméter pontossággal, gépiesen forgatta utána. Milyen elhagyott volt ez az éjszaka, s milyen elhagyott a város! Irina hallotta beszélni a városban, hogy az egész környék be van kerítve, hogy az utak s a szomszédos állomások szigorú őrizet alatt állnak, s este kilenc óra után kijárási tilalom van, gyakori razziát tartanak, mint háború Idején.

— Van fogalma, milyen bosszantó lenne, ha a két gyilkosságnak valami köze volna egymáshoz — mondta Alexandrescu —, ha mindkét esetben egy és ugyanaz lenne a tettes! Micsoda veszély fenyegeti az egész környéket, ha egy ilyen — egy ilyen értelmes és erős vadállat szabadon járkál? Tudja-e, hogy az asszonyok a textilgyárból nem akar