Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Breban, Nicolae (Románia): Kihallgatás (regényrészlet)
zéséről csak most, egy héttel később értesültünk, s nem akarod bevallani, mit csináltál a gyilkosság estéjén: valamit titkolsz? Mit titkolsz, tisztelt hölgyem? — Semmit sem titkolok! — felelte Irina. — Mit csináltál kilenc és tizenegy között? — A moziban voltam. — Ki látott? — Senki, a híradó alatt mentem be, ezt már mondtam. — A pénztárosnő nem emlékszik ... pedig ismer ... ki látott ott? — Nem tudom, senkit sem láttam. Az első sorokban ültem, s mielőtt befejeződött volna a film, kimentem. Akarja, hogy elmeséljem a filmet? — Nem szükséges — mondta a joviális —, utána mit csináltál? — Mondtam már. — Nem számít, Ismételd meg. — Leültem egy padra a katolikus templom mögötti kis parkban. — Kivel? — Egyedül. — Hazudsz. Egy férfival voltál. — Nem. Egyedül voltam. — Kivel voltál? Mondd meg, kivel voltál, galamibocskám? Irina összerezzent, s egy pillanatig erős kísértést érzett, hogy megtiltson a másiknak bármilyen bizalmas vagy durva jelzőt, de abból, ahogy az nézte, kitartóan, kissé szétnyitott, nedves ajkaival vidámságtól csillogó szemekkel, tudta, hogy a joviális alig várja, hogy ő kitörjön. Hallgatott, nem felelt semmit. — Hogy hívják azt a férfit, akivel a pádon ültél? — Egyedül voltam! — felelte gépiesen. — Hazudsz! Állandóan szemtelenül hazudsz! Ebből baj lesz, tisztelt asszonyom, ki tudja, melyik tetves ibörtönben fogsz elsorvadni, cigányasszonyok és angyalcsinálók között! Lehet, hogy azok az urak nem éppen helyénvaló udvariasságból eltitkolták előtted helyzeted súlyosságát. Tíz nap leforgása alatt ez volt a második gyilkosság egy gyárvárosban. Bukarestben elrendelték... na, de ez kevésbé tartozik rád!... Mikor láttad utoljára Gáspárt? — Egy nappal azelőtt, hogy Dán ... — Hol? — A Buziás utcai élelmiszerüzletben. Bejött utánam. — Mit akart? — Azt mondta, elmegy. Csak néhány percig maradt. Nem akart kompromittálni, pedig... — Pedig? ... Irina elhallgatott. Alexandrescu felállt, a képeket nézegette a falon, az egyiknél hosz- szasan elidőzött. A kép egy kikötőt ábrázolt. Sötét vizen csónak lebegett, s rajta egy álló alak látszott, balra egy fehér folt sejlett, bizonyára a felhők mögötti holdat akarta ábrázolni. A tenger fehér volt, rajta két egymást szelő fénycsík ollóhoz hasonlított, jobbra, a víz mocsaras árnyékában homályosan egy másik csónak látszott. Mind a kettő a hajnalt várta, lehúzott árboccal, s volt valami varázs ebben a négyzet alakú kis képben, melyet vastag, aranyozott, drága keretbe foglaltak. Aztán az ügyész szótlanul átment a másik szobába, Pascariuékhoz, s nemsokára felhangzott a beszélgetésük. A joválls hallgatott. Egy tós tálalóasztalkán ült, amely a legkisebb mozdulatra is nyikorgott; Irina előtte állt, egészen közel hozzá — a férfi nem engedte elmozdulni —, 6 érezte hajának brillantinillatát, aztán néhányszor a nagy, alaktalan szájából — melyből kilátszott szabályos, szép fogsora — kiáramló szagot, és minden alkalommal megborzongott, de türtőztette magát, nehogy elfordítsa a fejét. — Szép vagy, madaram... — mondta a joviális. — Ezek helyében én nem hagynálak szabadon járkálni, csináltam volna neked egy ... — Én Is jobban szerettem volna! — felelte szárazon Irina. — Ogy nem lennék kitéve mindenki... — Csalódsz! — mondta a joviális tompa, magyarázó hangon: — Félned kell a korrupciótól, az igazságszolgáltatástól, s az összes ilyen rideg formaságtól... hahaha! — kacagott halkan, mint aki a zsebkendőjébe kacag. — Segítened kellene nekünk, a ki
