Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Varga Imre: Dühöngésem filozófiája
Varga Imre dühöngésem filozófiája (impulzív poetika) Nem akarok új axiómákat felállítani, egyszerűen csak a kész eredményeket és tapasztalatokat akarom összefoglalni. Nem akarok tudományoskodni, s a versindító energiát sem általában akarom vizsgálni, jórészt azért, mert saját elképzeléseimről, problémáimról van szó. Az a költő, aki a versindító erőket rendszerezi, csoportosítja, ahhoz az emberhez hasonlítható, aki nyitott szemmel csókolózik. Az egyetlen szempont, amely szerint most írok, az, hogy az életet a rendszerek, osztályok és sarkigazságok fölé helyezzem. A vers megmagyarázását csak az olvasóközönség egy része igényli. A fennmaradó csoport nem közöny miatt húzódik a magyarázatoktól, hanem azért, mert a versek gondolat- és képanyagát egy absztrahált valósághoz viszonyítva értelmezi. Ezt a hozzáállást nevezhetjük akár az érzelmek önkínzásának is. Kétféle magyarázat van: az egyik tartalmi, illetve tematikus magyarázat, a másik pedig formai. Az utóbbi a jelek felől közelíti meg a verset. A tartalmi elemzés néhány alapkategóriából indul ki, s iskolássága miatt nem képes visszaadni a vers sokjelentőségű lényegét. Korszerű versről írni tehát annyit jelent, hogy törvényesítjük a véletlent. (A XX. századi verselemzés állandóan annak a pontnak a keresése, ahol a törvényszerű és a véletlen találkozik, vagy legalább megközelíti egymást.) A líra fejlődése következtében egyre kevesebb a lehetőségünk, hogy ugyanazt az érzelmi vagy értelmi tartalmat adjuk vissza, amit a költő belekódolt a versbe. A líra definiálhatatlan, szavakba foglalhatatlan; az igazi verselemzés tehát mindig parciális. Ha felfedeznénk az objektív erőforrást, a líra impulzusait adagoló telepet, feleslegessé válna a költészet. Ha ez bekövetkezne, a vers helyét akkor is betöltené egy azonos funkciójú, de más anyagú megnyilvánulás. A forma hozzátartozik az írásművészethez. A forma alatt nem verseléstípust és versfajtára leszűkített kategóriát, hanem sokkal általánosabb fogalmi definíciót értek. A forma a tartalommal kötött kompromisszum, s így a vers eszméjének és mondanivalójának is sajátos eltolódást kölcsönöz. A forma tehát szükségszerűen feladatvállalássá alakul. A költészet álmaink társadalmi vállalása, majd elvetése a ritmus hatása alatt. De a forma nemcsak hozzáállás a dolgokhoz, hanem filozófia is. Nyomatékot ad a versnek, szavaink mögé védőket, embereket állít. A vers érthetősége szerint változik a versvédők száma. Amíg az álom szeszélyes és alaktalan valósága eljut a papírig, az agy rendszerező szűrőjén megy át: az eredeti élmény idealizálódott, eszményesített változata kerül rögzítésre. Az álom tehát egyénien értelmezhető, változtatható törvénnyé alakul. Az irodalmi mű egy
