Irodalmi Szemle, 1969
1969/8 - Németh István: Négy vers
akkor is, mikor a modern költészet érthetetlenségéről beszélünk. A klasszikus költészetben még fogalmilag is kifejezett Én („ez vagyok, ilyen vagyok!“) a modern költészetben eltűnt, felszívódott (s ezzel mérhetetlenül megnövekedett) a személytelenben. Szem kell hozzá (pontosabban: alapos szövegvizsgálat), hogy meglássuk. A szimplán, fogalmilag felmutatott Én eltűnt a mi fiataljaink verseiből is. De ha „felszívódott“ (s azt döntse el majd a kritika, hogy felszívódott-e és milyen mértékben szívódott fel) költészetük anyagába, a „személytelenbe“, akkor verseik nem érthetetlenek, csak megértésük irodalmibb (hogy divatos szóval éljek: szövegközpontúbb) kritikát igényelne, mint az eddigi szlovákiai magyar irodalomkritikai gyakorlat. Németh István alkonyati kép tavaszi vers Vak most az este, vak és magányos. Vasra verve a rém, csapkod és kiáltoz. Ős mocsárból ősi vad kikelt, a sötét égre, utána fúriák és kurvák, gyalázatukat kiáltják. Vak most az este. Horgonyt vertek a hajók, degeszre teltek a lelkek és a lebujok ... Vak most az este, vak és magányos, nem pengnek a húrok, csak a bagoly kiáltoz. Vonítanak, vonítanak a kutyák — a hegyoldalon lefelé szaladnak az álmaink. Az égbe, íöl, lassan megyünk, hallod, hallod, másznak a csigák. Két szemünk kibuggyan, két véres narancs: izzik az alkonyaiban. Vonítanak, vonítanak a kutyák — rohangásznak a veres égbolton. Lohadt gyomruk kong, szeretkeznek, vedlik a téli bundát. kisrófolták a kutya fejét hamvazószerda Hamvazószerda, szerelem csütörtök. Megfogod a bal kezed és üvöltőd: Kisrófolták a kutya fejét. Állj meg, ne kiálts! Állj meg. A hideg tél áttör a bordáidon, ínyedre tapad a kalács. Állj meg, ne kiálts — gyűjtsd össze magad! Állj meg, ne szaladj a futószalag kék lepedőjén! Állj, meg, ne szaladj, mint egy kis állat, takard el hasad alatt a szádat!
