Irodalmi Szemle, 1969

1969/8 - Tőzsér Árpád: Egyszemű éjszaka (tanulmány)

Az adekvát szó keresése plusz egyfajta lázadás jellemzi Keszeli Ferencet, Tóth Lászlót, Varga Imrét és Kulcsár Ferencet. Keszeli Ferenc lázadása a legtakaratlanabb (de korántsem a legeredményesebb). A „komplett járdaszél" aspektusa s a „hölgyeim és uraim" (polgári) világának felvillantása már önmagában lázadás, de ez a révolte — szerencsére — Keszeli verseiben nem fogalmilag, hanem groteszk képekben realizálódik:

mert nem látod az aszfalt alatt a folyót s nem tudod

hogy pacallevest mérnek minden pillér fölött

(apróbb lázadások}

Groteszkjei sokkal szomorúbbak, mint mesteréé, Ladányi Mihályé, mint ahogy kivert- sége is más jellegű. Nemcsak a polgárok konformista világában érzi magát idegennek, magányosnak, hanem szinte minden társadalmi helyzetben. Az a modern „szegény- legény“ ő, aki mindenben a saját kitaszítottságát, passzivitásra ítéltségét látja, de attitűdje — Ladányiéval szemben — nem moralizálás, hanem autoparódia:

megszülettem kőris}aárnyékban legbelül vas vagyok s azon túl tojás jávorszarvas szemével hóesésnek látszom

(uo.)

Varga Imre magatartása hasonló: iróniájával nem egy eszme, hanem valami fátum- szerű passzivitás jegyében haladja meg hőse (azaz önmaga) tudatát. Iróniájuk annyiban különböző, hogy Keszeli méltánytalannak érzi kitaszítottságát, (de csak az állapot felmutatásával képes lázadni ellene, innen groteszkjeinek szomorúsága), míg Varga Imrének tudatosan választott életformája a passzivitás. Verseikben ez a magatartás a percepció (a kép) túlfunkclonáltságához vezet: nem filozófiai általánosítások segítségével, hanem kizárólag a tapasztalás útján közelednek a társadalomhoz, világhoz.

S itt, ezen a ponton haladja meg őket Tóth László, aki úgy marad hű percepcióihoz, hogy intellektusa egyúttal meg is kérdőjelezi azokat. Alaptörekvése neki is a magány benépesítése, azaz poetikus feloldása, de ő — szemben társaival — nem az egyetlen lehetséges feloldásra esküszik.

Lukács György írja: „A lírikus... univerzalitása abban nyilvánul meg, hogy épp olyan intenzitással átéli — máskor — az ellentét másik oldalát, és a valóság pátosza oly erős benne, hogy a világ igazi rendjének dinamikus egyensúlya az egymás mellé rakott ellentétekből »magától« helyreáll." Nem kerülheti el figyelmünket a beszúrt „máskor“ szó, Lukács ugyanis a dinamikus egyensúlyt nem egyetlen versben, csak a versek sokaságában, egy egész életműben érzi megvalósíthatónak. Adyról (a fenti idézetben ugyanis róla van szó) és az Ady-típusú költőkről állíthatja ezt Lukács, de az utána következő modernekről, mondjuk a szürrealista Eluard-ról, — aki az ellentétek „halmozásában“ annyira megy, hogy nem egy versét „Ami jó" és „Ami rossz" részekre osztja, — már nehezen lehetne ezt elmondani. Úgy tűnik, a modern költők nagy része az egyetlen verset is a „dinamikus egyensúly“ igényével írja.

Ezzel az egyensúllyal kísérletezik a fiatal Tóth László is; legjobb versei egymás mellé rakott ellentétek. Mivel szerzőjük a világot az első és második jelzőrendszer síkján egyidőben érzékeli, tapasztalásai mindig paradoxálisak, azaz önmaguk ellentmondásával terhesek. Ennek a módszernek az illusztrálására szinte az egész Litánia (a szerző egyik utolsó verse) ide kívánkozik, de idézzünk belőle legalább egy részletet:

én vagyok a harangnyelv

furulyázol s ha elbolyongsz

ezer kapóként tereled össze magadat