Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész

Ezt a végtelenség-benyomást nemcsak a színnel éri el Szabó, hanem szimbolikusan alkalmazott elemekkel is — itt a figyelő szem jegyével, másutt az alfa és omega vagy égitestek képbe szövésével. Más összefüggésekben — több fent említett képén

— feladatot kapott a festőállvány s egy-egy játékszer. Az ezüst hold több lett önmagánál, Szabó a bronzfólia-barlang bikájával állította szembe. Madarak, szemek szállnak át a képeken, kinyújtott vagy gyöngéden záruló kezek tapogatóznak — s ez mind a gondolat, a kifejezés szolgálatában.

Szabó Gyula leggyakoribb szimbólumai a szem, a hal és a madár. Mellettük gyakran jelenik meg a kereszt, a kéz, a maszk és a bika jegye is. Meghatározott helyük és feladatuk van a csillagoknak, a Holdnak és a Napnak.

A szem mindent lát, mindenhova elér. Ebben a képességében egyformán korlátoz- hatatlan Szabó képein a konkrét archoz tartozó figyelő szempár (pl. a Lámpás önarcképen) és a kiragadott, egyedülálló szem az Idő-hallgatás festőállványa fölött, mert itt nem optikai látásról, hanem a megismerés, a tudás adta Látásról van szó. A figyelő szem ezért még némaságában is bírál, s reagál arra, amit lát, ahogy a Tudó sem tarthatja magában tudását. A hal is mindenhova elúszhat. Ez az ember világának régi szimbóluma: őskeresztény — ős-humanista — jel, s nem véletlen, hogy Szabó képein gyakran kapja a szem, illetve madár (szárnyas szem) formáját. A kereszt a kereszténység előtti idők bölcsesség-jelképe, s jelentősége mélyen Szabó életfelfogásában, a valósághoz való viszonyában gyökerezik. Helyzetem című képén a festő egy keresztre feszítve fekszik a tájban. Máshol is, ahol a kereszt jelét alkalmazza, az egyén és a társadalmi szervezet viszonya, az az „elvarázsolt körnek“ látszó viszony tűnik föl, amelyikben az Egész szembefordul az őt alkotó Résszel, s a rész — az egyén — léte fenntartásáért viaskodik az őt determináló, éltető, de ugyanakkor egyéni lényegét elnyomó egésszel (társadalommal).

A bika jelképe is gyakran ismétlődik képein. Az Archeológia bikája nyilvánvalóan az ógörög és sumer hagyományokat idézi. A Bika-komédia, bájos, de gnómra emlékeztető kis spanyol táncosnője mellett XX. századi tartalommal telik meg a bika jelkép: az életben — Szabó kifejezésével — a „vásári komédiásoknak“, a „hirdetetteknek“ van szavuk, ezek uralják a tömeg ízlését, irányítják és vonják el figyelmét mindarról, ami az élet lényegét, gondolati mélységét alkotja. Jellegzetes, hogy a mester még önarcképein is utal néha az ősi rítusokat idéző bika jegyére. Egyik, tussal rajzolt önarcképén és a Leselkedők című festményén saját arcképét egészíti ki bikaszarvval. A Leselkedőkön a mester arca egy fatörzzsel folyik egybe, mintha a „bika“ — a múlt és a jelen, az ember és a természet szintézise — „fa mögül“, magánya rejtekéből „lesné“ a világ folyását.

Grafikáin a fekete és a fehér harmóniába olvadó élethalál harca közt feltűnnek a törékeny — néha középkoriasan aszkétikus — szenvedő, bütykös, csupa-érzés kezek. Árulkodó, panaszkodó és gyengéd, adó-vevő kezek, amelyek egymagukban is vallhatnának nem csupán hordozójuk, hanem alkotójuk egyéniségéről is. A kéz formája sokat elmondhat az emberről, életéről, munkájáról, jelleméről. Szabó ezt a formát hangsúlyozza ki képein (pl. a fent leírt Lámpás önarckép kissé eltúlzottan hosszú-ujjú kezeivel), s a kontextusnak megfelelően ad a kéznek feladatot. A fáradt munkás vagy földműves keze hatalmas, formáiban nehéz kőként pihen, az anya keze féltőn ölel, még mozdulatlanul is simogat, a figyelő, intellektuális mester keze fájdalmasan nyúlik fel a magasságok felé. Nem lehet véletlen, hogy egyes lapjain még a faágak is ilyen égbe nyúló, „kiáltó“ kezekhez hasonlítanak (Menekülők címú lapja az Ecce homo sorozatból). Hasonlóan lényegül át, válik szimbólummá a Síró madonna teste és fehérsége is: a sírásban tisztult fehérré. Hasonlít ez a kisbárány fehérségéhez, amelyikben a nyitott szemmel járó festő a kiszolgáltatottság jelképét látja. Az embert törvények, erkölcs, politika és furfangos szerkezetek, épületek, szövetségek védik. Bármi történjék vele, a megtorlás nem marad el. Ezért nyomoruk ságának — mint faj — maga az oka. Am ki védi meg vele szemben az állatot?

Bár Szabó Gyula szeretetébe fogadja az egész emberi világot és a természetet is (kritikája is harag nélkül való: „Mindent a maga helyén!“), a Festő-költő absztrahált, csupa-szem figurája mint madarakat eregeti a gondolatait ismert világunk határain túlra, a csillagok közé, hogy ott is megértést keressenek: hogy az ember a saját világán kívül is tartozzon valahová. De hiába kutat a távolban, a megoldás megint