Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész

égbolt egész súlyát: mozaikszerűen megfestett tömör, nehéz boltozat ez, megtámasztása megfeszített erőt követel. Ezért az égboltot tartó karok oszloppá ércesedtek, s csak emlékeztetnek az emberi kéz formájára. Ellentétes velük a nő szinte klasszikusan megfestett karja, amint támogatólag, de rá is súlyosodva öleli át a férfit. A két alak színeiben is ellentétes: a férfi sötét haja és bronzteste mellett a nő szőke haja, világos karja törékenyen hat. Ebben a kontrasztban viszont — meleg színeikkel — egységet alkotnak az égbolt kékes, hideg árnyalataival szemben.

Hasonló ellentétet tár elénk a Torzó fehér tömbje, amelynek csonkasága nem fáj, mert úgy tetszik, mintha az apró, játékos fugurákkal teli fal mögött még folytatódna

— ott a feje, éppen csak nem látható. Jótékonyan egészíti ki a képet a háttér kék festőállványa, amely mintha kezet-lábat adóan ölelné át a torzót.

A szerelem mint az ellentétek egysége szinte központi problémája Szabó Gyulának. Sokkal ősibb az embernél, s valahol az élő anyag első megnyilvánulásai között rejlik. A Halak szerelme ilyen hal-Adám-Éva fehér testét csillantja föl a szürke vízből. Testük egybeolvad, s fejük fölött a hal-Lucifer is ott van — az ezüstszürke képen az egyetlen meleg színű — vörös — alak. Ilyen ősi erők megidézésével az általános problémáktól visszatér az emberhez. Szól hozzá, átöleli, vele sír és örül, gondját a magáévé teszi, hasonlóan a Síró madonnához, aki mintha egyetlen nagy könnycsepp volna. A fejéről lehullott rózsakoszorú helyett abroncsszerű bronz-glória jelzi a fájdalmakban érlelt, már nem csillogó, de annál tartósabb megdicsőülést. A Madonna tömbszerű, elsúlyosodott állandóságához hasonló az Idő-hallgatás nagy szeme a festő- állvány fölött. A nagy, figyelő szem az időt, annak állandó folyását figyeli benne az emberi élettel, amit újra a ,,kép a képben“ jelez. A háttér — az idő — kékségét ugyan meg’-megszakítja a sárga állvány, de nem állítja meg. Az időt még a kép körülhatárolt felületén is végtelennek érezzük.

Szabó Gyula: Csendélet akttal (viasztempera, 1968/