Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Szabó Gyula, az ember és a művész
Szabó Gyula, az ember és a művész figyelő Egy szempárt figyelek. Szúrós, szigorú ez a szempár, de mélységes szomorúságot is tükröz. Fent a homlok megvilágított része mélyen redőzött. Szája dacosan összeszorítva — mintha időtlen idők óta hallgatna, és most sem akar megszólalni. Az arcnak csak erre a maszkszerű részére esik a fény, a többire a kezek árnyéka borul. ; Vékony, érzékeny, hosszú ujjú kezek. Erei és inai megfeszítve, ujjainak íze enyhén bütykös: aszkétikus kezek. Lámpát emelnek a homlok fölé — fénye csak az arc egy darabját és a két kezet éri. Körülhatárolt, dicsfényszerű udvara nem elég a világűr, a csillagos ég megvilágítására: ehhez hatalmasabb fény kellene, olyan, amely elnyomná a napot elsötétítő atomrobbanás füstgombáit. Az értelem lámpafénye, a gondolat ehhez még nem elég erős. Egyetlen vékony sugár nyúlik a munka felé, oda, ahol a fény — a tudás — az alkotásban hozhat gyümölcsöket. Csakhogy ez egészen vékony sugár: a szempár nem vigasztalódik tőle — mélységesen szomorú marad. Ezt Szabó Gyula Lámpás önarckép című grafikai lapjáról, (Ecce vita sorozat) olvastam le. Ki az, aki ilyet metszett? Miért nem szól? Szabó Gyula a csehszlovákiai magyar képzőművészet egyedülálló egyénisége. Eddig megalkotott műveinek, a formáknak és zsánereknek óriási gazdagságával a művészété páratlan, de a tömegemberrel szembehelyezkedő losonci magányában maga .is egyedül áll. Am ez a magány is nagy gazdagságot rejt magában: a mester fogékony az ember minden gondja iránt. Magánya nem menekülés, hanem a tiszta, egyértelmű humanizmus teljes kitárulkozása. Ez főleg műveiben nyilvánul meg, s nemcsak abban, hogy háza bármikor készen áll a látogatók, érdeklődők befogadására, közvetlen környezetéből, úti élményeiből, mindenből, ami körülötte történik, tanul és merít, szóval is mondja, hogy szemben azokkal, akik tudatosan hirdetik a nihilt, nem zárkózhatunk el a világ elől, mert az táplál, az ad új erőt, tapasztalatokat, az adja a művészi-szellemi alkotás anyagi-tényi alapját. Azt is vallja, hogy ha az ember élni akar, csak a meglévő tapasztalatokat gyarapíthatja, s ahogy gyarapodnak és bonyolódnak a világ problémái, úgy kell rájuk kivetíteni emberségünket, hogy védjen, s hogy tudat- és ösztönvilágunk megnyugtató szintézisben egyesüljön. Ez a szintézis a művészi alkotó munkában valósul meg, nemcsak mint a jelen világ sokoldalúságának szintézise, hanem mint a jelen és a múlt szintézise is. Elődeitől tanul: festményein, grafikáin a legapróbb részletet is olyan gonddal dolgozza ki, mint a régi nagy mesterek. Annak ellenére, hogy ami egyszer volt, az visszahozhatatlan, s hiába nyúlunk vissza a múlt felé, mert kezünk a semmibe tapint, magunkban hordjuk mindazt, amit múltunk s az egész történelem ránk hagyott. A múlt megsemmisül, de csak úgy, hogy a jelenbe olvad. Szabó számára az alkotás a léttel azonosul. Az alkotó szenved, s mintegy megsemmisül, hogy átlényegülve a műben realizálja magát. Szabó örökké keres. Munkája a gondolkodó ember hitéhez hasonlít, aki nem hajlandó bizonyíték nélküli téziseket elfogadni, s ha mégis hisz, az keservesen megküzdött, de a tudatlanok mechanikus hiténél igazabb hit. Igaz, hogy megnyugváshoz nem vezet, ám szerinte a tudatlanok sem boldogok, mert nem tudják, hogy boldogok. Ezért választja Szabó is a nehezebb utat. Szabó Gyula eddigi munkássága már most, élete és alkotó ereje teljében egységes tömb: életmű. Az alkotások és technikák sokaságát alkotójuk egyértelmű humanizmusa, magatartása és nem utolsósorban rendszernek is nevezhető filozofikus élet- felfogása tömöríti egységbe.
