Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - HAGYOMÁNY - Katona Imre: A modern társadalom és a néphagyomány
tatlanságába vetett hit elevenségére jellemző, hogy egy öreg ceglédi jobbágy Kossuth Lajost a visszatérő Rákóczinak hitte!) A kuruc költészet éppúgy ihlette népünket, mint ahogy nem tudta feledni a 48-as időket sem; várta vissza hőseit, és makacsul bízott igazsága diadalában. A kuruc és a 48-as szabadságharc költészete eredetében félnépi, de tömegméretekben folklorizálódott; ugyanígy terjedt el a Kossuth-kalap, -szakáll és -gyász viselete is; kevesebben tudják viszont, hogy a Viharsarokban a nemzeti színeket kiadó portuláka virágot 48-tól kezdve kosutkának nevezik. A kuruc költészet legnépibb alkotása Buga Jakab éneke, a Bujdosik bujdosik szegény árva legény, valamint a Geszti István nevéhez fűződő Gondviselő édesatyám kezdetű ének egyes szakaszai fennmaradtak a porcióénekekben és a későbbi népdalokban. Másfél évszázad alatt alig változott pl. Bezerédi Imre búcsúénekének egyik szép versszaka: 1708: Boldogtalan fejem, mire jutott ügyem! Forgandó szerencse mint bánál így velem? Hogy így légyen dolgom, azt sohasem hittem, Ily kemény rabságra hogy éltettél engem. 1880: Szerencsétlen fejem, mire jutott ügyem! Forgandó szerencse, mért bántál így velem? Ezt nem hittem volna, hogy így legyen sorsom, Hogy ily nagy rabságra jusson állapotom! Népszerű volt az Őszi harmat után... kezdetű kuruc dal is és a Rákócziról szóló, a bukás után keletkezett énekek (Hej régi szép magyar nép, — Hallgassátok meg ma- gyarim... stb.). Az egész 48-as népköltészet hangvétele és eszmei tudatossága eltér az előző és az utána következő évtizedek népköltészetétől, különösen szembetűnő ez a katonadalok esetében. Az egyik közismert reformkori katonadal így kezdődik: — Már minálunk verbuválnak kötéllel... szabadságharcos „folytatása“ viszont: — Nem kerestek engemet kötéllel... A 48-as szellemű dalok gyors, rugalmas átalakulására jellemző a Kossuth-nóta, ill. egyik versszaka, amelyben eredetileg „kis angyalom" kitétel szerepelt, 48-ban Kossuth neve helyettesítődött be s a Bach-korszakban ismét így alakult: Esik eső karikára Kis angyalom kalapjára. Nem esik az urakéra, Sem a szegény rabokéra. 48 bukását talán még a kuruc költészet bújdosó énekeinél is gazdagabb, de félnépi és kevésbé folklorizálódott elégikus hangú dalok kísérték. (A világosi és aradi események majd fél évszázados költészeti visszhangja.) A feudalizmus bomlásának sajátos, ízig-vérig népi terméke a betyárköltészet: e dalok, balladák és mondák népünk újkori költészetének talán legkedveltebb darabjai. (Arany János gúnyból akasztófavirágoknak nevezte őket.) A betyárballadák genetikus kapcsolatban vannak a korábbi századok lator- vagy másként tolvajénekeivel, ezenkívül magukba olvasztották a bújdosódalok és rabénekek legjobb hagyományait is. Eszmei alapjuk azonban eltér a példaképekétől; a betyár lényegében társadalmon kívüli figura, aki a rajta esett sérelmet egyéni módon bosszulja meg, s ezzel kivívja magának a nép rokonszenvét: alakját idealizálják, és olykor heroizálják is; a kedvelt hősök tetteit dalba foglalják, sok közös vonás van az egyes betyárhősök között. A betyárballadák konfliktusa osztályellentétekből fakad, a hős bukása már nem szükségszerű, hanem puszta véletlen. E balladákban esztétikai szempontból talán a betyárok búcsúszavai a legszebbek: Kár volna még nekem akasztóján csüngni! A göndör hajamat szélnek lobogtatni, Fekete szememet hollónak kiszedni,
