Irodalmi Szemle, 1969

1969/1 - Tatarka, Dominik: Az istenek tiszteletéről (II. rész)

előttük? Ámde az istenek nem fél-lények, és nem is viszonylagosak. Ahogy az igazi alkotók sem azok. Az indián törzsi totemmel, amely itt, Párizsban, Az Ember Múzeuma előtt nyújtózik az ég felé, semmit sem lehet összehasonlítani. Ez az árboc alakú famonumentum úgy nő ki a földből és nő bele az egekbe, mint az emberi faj. Az afrikai faistenek társaságában egyetlen mű sem dicsekedhet holmi mesteri kivitellel, arányaival, anyagával, s pláne egyéni koncepciójával nem. Ezeket az istenségeket olyan ismeretlen afrikai törzsek teremtették vagy követték el, amelyek egészen napjainkig gyarmati iga alatt éltek. A tanulság, amelyet egyetlen tárlat sugall, láncreakcióként hat, mint az atomrobbanás. Ma már senkit se lehet megfosztani nemzeti öntudatától, sem rávenni, hogy bárkivel is összeolvadjon, ha az illetőnek még nem, vagy egyáltalán nem akarőzik összeolvadnia, idegen istenek előtt hódolnia. Malraux-nak hála, az édes francia földnek hála, hogy ez a felismerés történelmi elégtételként hat. Igaza volt Sládkovičnak: ennek a népnek nem hogy lesznek, de voltak is, vannak is és lesznek is Pheidiászai, hű ístenteremtői. Már mondani akartam: Kételkedtek, kicsinyhitűek? Valóban: nem kell hinnetek. Rég nem hit dolga már ez, hanem a magára talált látásé.

Évekkel ezelőtt láttam a Petit Palais-ban a „Száz év festészete“ kiállítást; egy író, André Champson — ma az Akadémia tagja — rendezte. Elbeszélgettünk, szerinte a francia festészet utolsó százada jól kivehető módon két áramlatra, hivatalos és forradalmi művészetre tagolódik. S megmutatta, szemünk elé tárta, hogy a mozgató áram a forradalmi. Ezt a forradalmi áramlatot lényegében idegenek, ha úgy tetszik, kis vagy elnyomott nemzetek fiai hozták létre, akiknek Párizs és az ország megadta a lehetőséget, hogy kifjezzék magukat. Ezzel, persze, nem akarom azt az illetlenséget állítani, hogy a francia művészet hírnevét az utolsó században idegenek alapozták volna meg, csupán annyit szeretnék mondani, hogy a nemzeti kultúrák koncepcióit már rég mesterkéltnek és szűknek érezzük.

Egy teljes napon át járom a néger plasztikai kiállítást. Fekete, szútól és múlandóságtól rágott fákkal van tele a szemem, a fejem. Lélegezni sem tudok a bűvölettől. Fent a szállodámban átlapozom a katalógust, s mivel azt írja, hogy erről az afrikai törzsi művészetről lényegében semmit sem tudunk (még fél századdal azok után sem, hogy Picasso és a modernek felfedezték), s állítólag az etnológusok többet mondhatnának róla, megveszek néhány etnológiai tárgyú könyvet, és gyorsan elolvasom őket. Furcsa, az embernek idegenbe kell mennie, hogy az emlékezete felfrissüljön, s észrevegye: a Falu Szentje valóban ott áll az útszélen. A nyájak és a falvak védőszentjei, ha ma már naiv módon is, ha csak egy bögre vízzel is, igyekeznek a rájuk bízott falut megóvni a pusztító tűztől. Mesterkéletlen, tehetetlen oltalmazok, de kell, hogy legyen bennük valami, valami annyira emberien nagyszerű, hogy egy-egy nehéz órában még a proletárköltőnek is eszébe jutnak. Nincs benne semmi különös, mégis furcsa, hogy a párizsi néger plasztika ürügyén — egyebek közt — egy szlovák etnográfusra, Rudo Bed- nárikra emlékezem, aki rég megmondta és publikálta is, hogy medvéket és szenteket formázó méhkasaink, a botok, a hasas korsók figurái, a családi házikók falmélyedéseibe állított szobrocskák a mi védelmező istenségeink. Széthordták, elpuszították őket, csak véletlen darabok, törmelékek maradtak fenn belőlük. Mi volna, ha ezek a franciák meghívnák őket, házi isteneinket egy párizsi látogatásra, ahogy az afrikaiakkal tették? Egy csöppet se kell aggódnunk, hogy milyen hatást tennének a nézőkre. Ök, falvaink s az ország szerény istenségei, nem fognak alakoskodni. Szuverénül kiállnak a közönség elé, sőt, még csak ki sem akarnak állni. Olyanok maradnak, amilyenek otthon voltak, megőrzik presztízsüket. Nem mintha nem bírnák el a hivatalos szobrászattal való szembesítést, de a mi számunkra az volna megalázó, ha a kibírhatatlan lakájszellemükkel és ürességükkel kérkedő monumentálizált formákhoz hasonlítanák őket. A megszállt, gyarmatosított afrikai törzsek olyan műveket alkottak, amelyekhez az utóbbi századok francia szobrászatéból semmi sem mérhető. Maillol, ő igen. Utána csupán egy Párizsba csöppent román pásztor, Brancusi merül fel az ember tudatában. Zseniális műve, amelyet az első háborúban elesettek emlékének szánt, az örökkévalóság monumentuma. Az ő földbe szúrt, monumentális, faragott pásztorbottja ez. Épp ebben rejlik az édes francia föld nagysága, hogy érti ezt, hogy van módja és bátorsága ezt megérteni. A kis és kisebb nemzetek sem magukat, sem valamennyiüket együttvéve nem merik megérteni. Azt hiszem, ma egyetlen kis vagy kisebb nemzetnek sincs joga lebecsülnie önmagát, mert közös fényünk ma már magasan és mindenkire ragyog. S ha