Irodalmi Szemle, 1969

1969/7 - Zsilka Tibor: Műközpontúság és szövegslemzés

nyelvi kifejezőeszközök alapján identifikáltuk a kontrasztot. Ha jól megfigyeljük a szövegrészt, megállapíthatjuk, hogy a 2. strófa első sora egy erősen negatív hangulati értékű szóképet (álmos dzsungel) tartalmaz, s a „háltak“ archaizmusát és szemantikáját szintén hasonlóképpen értékelhetjük, bár az utóbbi intenzitás kétségtelenül kisebb egy fokkal.

Érdemes egyúttal megfigyelni azt is, hogy hirtelen mennyire megváltozik a magánhangzók elosztása. Túlsúlyba kerülnek a velárisok, s a mély és a magas magánhangzók közötti arány az 1. strófából kiszámított eredménnyel szemben teljesen ellentétes. Itt ugyanis 1 palatális magánhangzóra 3,3 veláris jut.

6—7—8. sor: Rám csapott,

amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog, —

A költemény továbbra is az alsó szinten marad. Az expresszív rám csapott (—1) után azonban inkább szémantikai és szintaktikai stiluseszközökkeí fejeződik ki az (esztétikai) „tartalom“. Az alanyi és állítmányi részből enumerációt dekódolhatunk, s a predikatív viszonyban szinekdoché is lappang. De az említett stiláris eszközök mindegyike negatív hangulati velejárót sugall az olvasó felé.

A strófa stílusértékét —7-tel minősítjük.

A további strófák stílusjegyeinek pozitív vagy negatív voltát most már talán fölösleges is magyaráznunk, számokban kifejeznünk. Mi ugyanis csak a kontrasztot akartuk a szövegből levezetni, indentifikálni, s ahhoz elég volt az első két versszak is. Kísérletünket azonban mégis megpróbáljuk magyarázat nélkül befejezni.

3. strófa: a közösség, amely e részeg

ölbecsaló anyatermészet (—4)

férfitársaként él, komor

4. strófa: munkahelyeken káromkodva

vagy itt töpreng az éj nagy odva (—6)

mélyén: a nemzeti nyomor.

(A kiemelések tőlem származnak — Zs. T.)

Amint látjuk, a szonett 3. és 4. versszaka szintén negatíve hat, negatív töltésű. Más kérdés, hogy vajon elfogadja-e mindenki fenntartás nélkül sajátos és aligha szokványos értékelésünket, minősítésünket. Valószínűleg nem, de ez a lényegen mitsem változtat, mert az egyik pólusból a másikba való zuhanásszerű átmenet az

1. és a 2. strófa között a számítás kisebb korrigálása esetén is megmaradna. Ha viszont ez igaz, akkor a kontraszt valóban eidotikus tulajdonsága a vizsgált szövegnek. És akkor ahhoz is aligha férhet kétség, hogy a HAZÁM című költemény első szonettjének hatásereje nem kis mértékben éppen ebben az egyirányú feltöltődésben, felszökkenésben, kiemelkedésben, majd az ezt követő hirtelen esésben, akut zuhanásban rejlik.

írásunkban az irodalomtudomány válságát emlegettük. Abból indultunk ki, hogy nemegyszer a szakemberek is sok mindent fontosabbnak tartanak, mint magát az alkotást, a szépirodalmi művet. Igaz, a problémákat — szem előtt tartva a csehszlovákiai magyar irodalmi élet sajátos viszonyait — kissé egyoldalúan, helyenként szándékosan kiélezve és felnagyítva vetettük fel. Igaz továbbá az is, hogy az irodalomtudományt bíráltuk, majd azt követően nyelvstilisztikai elemzést végeztünk. Ráadásul egy eleddig jelentéktelennek tűnő részletkérdés kapcsán, a kontraszt felfedésének, identifikálásának a segítségével próbáltuk bebizonyítani, hogy még egy közismert költő verseiben is tömérdek új lehetőség rejlik a vizsgálódásra, az esztétikai sajátosságok interpretálására. De tulajdonképpen ezzel a kísérletünkkel is az irodalomtudomány tárgyára, a (szépirodalmi) szövegre akartuk ráterelni a figyelmet. Tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy írásunk az ellenvetések és kifogások egész skáláját idézheti elő és válthatja ki. Viszont, most már bevalljuk, provokatív célok és szándékok is vezéreltek bennünket.