Irodalmi Szemle, 1969
1969/7 - Bereck József: Szorongás
Bereck József szQrQn|j᧠Amikor ezt a kellemetlen lelkiállapotát először tudatosította magában, rögtön arra gondolt, hogy még pontosan két nap van hátra a vakációjából. Akaratlanul arra kellett gondolnia, pedig azonnal megállapította, hogy a két dolog a legkisebb mértékben sem függ össze. Sajnálta, hogy két nap múlva vége a vakációnak, helyében minden gyerek sajnálná, de határozottan tudta, nyomott hangulata, szorongása nem ennek a ténynek tudható be. Örökké semmi sem tarthat, egy iskolai év is elkezdődik, aztán véget ér, a repülőgép is felszáll a felhők közé, hogy aztán újra leszálljon valamelyik légikikötő betonjára, a vakációt is lassan, könyörtelenül felfalják a napok. Könyörtelenül felfalják, pedig az egész olyan, mint a mesékben. Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, hét erdőn, hét hegyen, hét kacs- karingós folyón is túl élt egyszer egy Öregasszony, öregember és egy Kisfiú. Akárkinek elmesélhetné, s talán senki sem jönne rá, hogy az Öregasszony a nagyanyja, az Öregember a nagyapja és a Kisfiú... no, ... hát persze, a Kisfiú meg ő maga. Azt nyugodtan elhallgathatná, hogy a kisfiú lényegében vakációját tölti a nagyszüleinél, s hogy eddig nem élt velük, valójában nem is ismerte őket, hét hegyen, hét erdőn, hét kacskaringós folyón keresztül zakatolt vele a vonat, míg végre megérkezett egy icipici állomásra, ahol a nagyszülei várták türelmetlenül, mulatságosan hunyorogva a tűző napfényben. Mindent nem lehet elmondani, mert a mesékben a Kisfiú mindig a két öreggel él, és nem kell őt a tűző napfényben egy icipici állomáson szorongva várni. A többi már valódi mese-igazság. Az Öregasszony minden reggel degeszre tömött egy elemózsiás tarisznyát, és {áradt kezével sokáig integetett az öregember és a Kisfiú után, akik néha-néha visszapillantva, belelábaltak a nappali kánikulát sejtető párás reggelekbe. Minden reggel keserűen tapasztalta azonban, hogy az emberek mennyire utálatosak, tapintatlanok. Egy-egy pillanatra kíméletlenül széttépték a meseillúziót. — Jó reggelt, Görcs úr! — Szép jó reggelt, Görcs úr! — Aranyos egy unokája van, Görcs úr! — Eszem azt a huncut lelkedet, te gyerek ...! A terebélyes sváb asszonyok jámboran mosolyogtak, vállaikon keresztül vetett rúdon leheletfinoman rengtek a súlyos vizeskannák, s még arra is futotta az egyességükböl és a jóságukból, hogy kedveskedve megcsípjék az arcát. Vén banyák! Vén ba ... boszorkák. Igen, igen, boszorkák. Vizet hordó asszonyokká változtak, hogy fel ne ismerje őket. Hogy tudnak kedveskedni; egyem a lelkedet, azt a huncut lelkedet, brrr... — Jó reggelt, Vogelné! — Jó reggelt, Tangliné! — Haááát, nem mondom, nagy öröm ez számomra... — Igen, a szőlőbe, akad ott mindig valami tennivaló...
