Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - FIGYELŐ - Mészáros László: Fényketrec

7. Erények. Olvasmányosságán túl a regény főerőssége gazdag pszichológiai motiváltsága, mely Ordódy írói munkásságának komoly gazdagodását jelenti. A belső monológok valós, érdekes és értékes tudattartalmakat elemeznek, és kétségkívül gazdagítják férfi és nő köl- csönviszonyáról való ismereteink sorát. Stílusa közvetlen és — helyenkénti pongyolaságát és pontatlanságát figyelmen kívül hagyva — indulatoktól mentes, tárgyilagos hangjával az elbeszélő stílustól a komolyobb, megjelenítő stílus felé való törekvést bizonyít.

8. Gigi harmadszor. Ismertetésem címe nem véletlenül „Szabálytalan háromszög", ennek a történetnek a háromszöge valóban szabálytalan, és tulajdonképpen nem is háromszög, mert csak egy csúcsa van: Gigi. Rokonszenves ember. Rokonszenves, mert dél-szlovákiai magyar, mert magányos — „Minden körön kívül estem, egyik sem zárt magába" —, és nem utolsósorban azért, mert mégis volt benne életerő túljutni a csüggedés holtpontján, felülemelkedni önmagán és kiteljesedni, ami nekünk — hozzá hasonlóknak — oly kevés esetben sikerül.

Duba Gyula

Fényketrec

(Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről;

Magvető, Budapest 1967)

Benedek Marcell ezt írja Az olvasás művészetében: „Kétségtelen, hogy nem lehet akármilyen lelkiállapotban akármit olvasni." Mészöly Miklós könyvét csak valami szorongva-szemlélődő, elmélyült lelkiállapotban olvashatjuk. Mészöly hősei ugyanis intenzív lelki életet élő emberek. Lélektanilag olykor már-már patologikusán viselkedő és gondolkodó egyének, akik nehezen találják meg a helyüket a többi ember között, a többiek által értelmesnek tartott világban. Még akkor is, ha a novella látszólag csak leír, ha csupán fél szavak és furcsa mondatok

követik egymást a bizarrnak tetsző leírás között, a hangsúly még akkor is azon van, amit nem mondanak ki a hősök, amit csak megpróbálnak megfogalmazni, vagy amit szándékosan elhallgatnak. Vagy egy-egy szóváltásban ott izzik az egész lélektani dráma. A Balkon és jegenyék című novella Annusáról így ír: „... valami szomorút szeretne elmagyarázni magáról, hogy végre megértsék, de megint csak nem találja a szavakat."

A kötet tizenkét írása 1956 és 1964 között született. Az atléta halála című regényét 1961-ben írta Mészöly. A regény először külföldön jelent meg és nagy sikert aratott, s csak azután került sor budapesti kiadására. Tudjuk, hogy a Rozsdatemetőt is elutasította a Kortárs, s csak később jelenhetett meg. Vajon mi lehet az oka ennek a sorozatos értetlenségnek?

Sok ember képtelen még felfogni, hogy minden norma csak azokra az entitásokra érvényes, amelyek a norma keretei közt mozognak. Néha azonban a legszilárdabb norma (és meggyőződés) is felülvizsgálatra szorul. Valaki vagy valami olyan új valóságot teremt, amelyet csak akkor tudunk megérteni, ha képesek vagyunk nézőpontunk megváltoztatására, ha hajlandók vagyunk felülvizsgálni a világgal szemben elfoglalt állásfoglalásunkat. Mészöly regénye pontosan azért modern regény (s nem könnyű olvasmány), mert azonkívül, hogy esztétikai normákat bont meg, a mű intellektuális élményt nyújtó valóságával az olvasót is sok eddigi norma, törvény, egyszóval az élet újra-át- gondolására és felülvizsgálására kényszeríti. Mi az élet? Események forgataga? Az csak a külszín, ahogy mozog az ember (vagy rángatják?), de a valódi élet az ember belső élete, ahol felbecsülhetetlen értéke van egy-egy nevetséges apróságnak, jelentősége rég múlt ügyeknek, hangulata egy szónak, íznek, mozdulatnak. Egy szín félnapos asszociációsort indíthat el az emberben, s ő közben tovább dolgozik, a bábu ide-oda jár, végzi a rárótt feladatot — míg élni csak belül él. Hogyan él hát az ember? Mikor él igazán az ember? Amikor gondolatok nélkül csak cselekszik (mit, miért és hogyan?), magában az élményben, vagy amikor felidézi, újraéli az élményt az emlékezésben? Melyik élet értékesebb, érdekesebb vagy adekvátabb az ember számára? Az ember a világban (a tettek embere), vagy a világ az emberben (a gondolatok em