Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
Dolgozatomnak eredetileg ezt a címet adtam: A valóság mint esztétikum Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor verseiben. Később visszarettentem a sokra kötelező s még inkább nagyképű címtől. Most, írásom végére érve azonban úgy látom, hogy mégis azt tettem vizsgálat tárgyává, hogy Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor más és más valóságélménye mennyiben lett verseikben költészetté, azaz esztétikummá. József Attila mondta Halász Gábornak: „Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárság, és kife- jezési szándékom, rontó-bontó-alakító vágyam számára csupán jól jön az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus jogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésem formába állítása érdekel. Ezért — sajnos — a baloldalon sem lelem költő létemre helyemet — ők tartalomnak gondolnák — s félig-meddig maga is — azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.“ Nálunk nagyon sokáig (már a háború előtt is, lásd a Fábry-tanulmány címét: Valóságirodalom!] „tartalomnak gondolták a formát“. Csoda-e, ha az ötvenes években induló fiatal költőink — ha nem is közvetlen a Fábry fogalmazta Valóságirodalom hatására, hisz sokan közülük nem is ismerték Fábry-valóságelméletét, — de annak értelmében — a nekik legkézenfekvőbb valósághoz, a falu anyagához nyúltak. Csakhogy a művészetek nem tűrik az erőszakot. Nem támaszthat velük szemben semmiféle megismerési diszciplína követelményt, mert akkor a tükrükben — az irodalom tükrében is — nem a művész (író) valóságát, hanem a megismerésben már elért eredményeket látja viszont. így „tükrözi“ Ozsvald költészetének egy része az ötvenes években kialakult falukép — sokszor — látszatkonfliktusait (múlt-jelen, gazdag-szegény), s vesz el ezekben a konfliktusokban maga a költő, így tükrözi Zs. Nagy Lajos első kötete — és második kötetében is néhány vers — a népköltészetről és a faluról kialakult képzetünket, s Gál Sándor költészete a modern világkép — másodkézből vettsége miatt sokszor slágerrá hígult — átérzéseit. A mai magyar költészet egyik legnagyobb alakjának, Nagy Lászlónak a korai — s részben későbbi — verseiben is pl. „a szegénység, a szociográfiák tudása az Ínséges parasztról... alig-alig jut szóhoz". (Kiss Ferenc: Káromkodásból katedrális, Valóság, 1968/11). A mi költőink faluról szóló verseiben viszont éppen a szociográfiák tudása tükröződik. Néhány verse alapján egyedül Ozsvaldról mondhatjuk el, hogy faluképe egyidőben olyan költői világ is, amelyben a korábban „tartalomnak gondolt“ faluelemek a magát örök kisebbségben érző költő („A legkisebb fiú“) szubjektivitását is hordják, azaz „formába állítják“. Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor verseiben — a támasztott követelményeknek megfelelően — a faluból valóban tartalom lett, s így nem kelthettek esztétikai hatást. Hogy itt most mégis mint költőkről tárgyalunk róluk, azt azért tesszük, mert kereső szenvedélyük a falu anyagán túllépve mégiscsak megtalálta azt az anyagot (Zs. Nagy Lajos a falu melegebb tónusú s a város rideg kiábrándultságot lehelő képeit iróniává, szarkazmussá vegyítve, Gál Sándor pedig egy csak az időben szemlélhető világot kikalapálva), amelyben költői énjük — részben — esztétikummá objektivizáló- dott. Az én célom — aki Lukács fiatalkori esztétikájából és József Attila elméleti írásaiból indultam ki, és olyan előszeretettel idézem írásomban a Kevesebb verset, több költészetet Fábryját — nem lehetett más, mint ennek a lírai objektivizálódásnak a felmutatása s annak a tanulságnak a leszögezése, hogy az irodalom (s főleg a költészet!) megítélésénél a valóságtükrözés hűsége nem lehet kritérium, s a Valóságirodalom elméletével szemben az irodalmat a valósággal egyenrangú valóságként kell felfogni és elemezni. Vége. a lírai vallomás hogyanja Tőzsér Árpád Ozsvald Árpád Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor verseiben
