Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - DISPUTA - Teleki Tibor: Gondolkodáslélektani szempontok

A jelenség természete adja, hogy a bonyolult kérdések nem egyszerűsíthetők a végtelenségig, az e téren eddig elkövetett vulgarizálások és az iskola „mindenhatóságáról“ vallott nézetek minden vonatkozásban éreztetik káros hatásukat. Az élet természetes menetéből azonban egyszerűsítés és vulgarizálás nélkül is lefejthető bizonyos sorrendiség, s megállapítható az összefüggéseknek legalább a fő vonala. Ennek lényege pedig csak abban foglalható össze, hogy a gyermeknek először iskoláit kell befejeznie, szakmát kell adnunk a kezébe hivatásérzetének, képességeinek, a társadalom gazdasági igényeinek és lehetőségeinek figyelembevételével, s a gyermek társadalmi érvényesülése sem válik így problémává. A társadalmi élet és érintkezés mindig rávezeti az egyént arra, hogy megkeresse és megtalálja azokat a csatornákat és szálakat, amelyek bekapcsolják az egyedet az élet ütőerébe.

A „társadalmi érvényesülés“ elmélete nemcsak azért elfogadhatatlan, mert a legkülönfélébb természetű problémákat egyetlen szűk kérdés prizmáján keresztül nézi, nemcsak azért, mert a társadalmi érvényesülést végső fokon a gyakorlatban az iskolai érvényesüléssel cseréli fel, hanem azért is, mert ott lát problémát, ahol voltaképpen nincsen. Számtalan magyar szakiskolát végzett jó szakemberünk van, számtalan olyan orvosunk, mérnökünk stb., akik iskoláikat, az egyetemet is magyarul végezték, és sokkal alacsonyabb szintű szlovák nyelvtudással kezdték az életet, mint amilyennel jó néhány magyar tanuló már a 9. évfolyamban is rendelkezik, s bizonyos kezdeti nehézségek után beleilleszkednek az életbe, munkájukkal elismerést és megbecsülést szereztek maguknak. A magyar iskolák érettségizett tanulóinak még ezek a kezdeti nehézségek sem lennének ilyen fokúak, mert azzal az idegen nyelvi ismerettel, szlovák nyelvtudással már az érettségit követően viszonylag rövid, 2—3 hónapos kezdeti nehézségek után komolyabb problémák nélkül be tudnak kapcsolódni a társadalmi életbe.

Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Az élet nyelve törvényszerűen más, mint az iskolai szabatosság, pontosság, árnyaltság nyelve. A társadalmi életben egy apperceptív, tehát második szintű nyelvismerettel bármilyen szakmában — kivéve a hivatásos szónokokat — nagyon jól érvényesülhet mindenki, hisz az emberek jelentős többsége ezt a szintet beszéli.

A magyar iskolák érettségizett növendékei pedig ezt a szintet viszonylag rövidebb gyakorlással is elérik, de szlovák nyelvű közösségben való tartósabb tartózkodás esetén az effektív nyelvi tudásszintet is megközelítik.

Amikor azonban az érettségizett magyar gyerek szlovák főiskolára megy, felvételi vizsgát kell tennie, vagy egyszerűen csak vizsgáznia, ezzel a nyelvi kifejezőkészséggel, helyesebben szlovák nyelvtudással már nehezen boldogul, mert az oktatási fokozat természetéből következően az ismeretek tudatos nyelvi kifejtését kívánják meg a vizsgán Aki valaha vizsgázott és vizsgáztatott főiskolán, az tudja, hogy egy ilyen vizsga alkalmával a miérteknek és a miértek nyelvi kifejtésének milyen beláthatatlan szerepük van; s ezek a miértek már nemcsak egyszerűen az anyagismeret, hanem zömmel a nyelvi tudatosság síkjába tartoznak.

Semmi újat nem mondunk tehát, ha azt állítjuk, hogy az iskola nyelvi szempontból összehasonlíthatatlanul igényesebb a tanulóval szemben, mint a társadalom a saját tagjaival szemben. Semmi újat nem mondunk azzal sem, hogy a szlovák nyelv apperceptív — effektív szint közötti gyakorlati ismerete tökéletesen lehetővé teszi a társadalmi életben való érvényesülést, sőt azt is, hogy a köztársaság bármely részében hasznos, sőt a legmagasabban kvalifikált szakmunkát végezhessen, ugyanakkor még azt sem teszi lehetővé, hogy a magyar gyerek a főiskolába vagy akár középiskolába kerülhessen, részben azért, mert a nyelvi tudásszint is csak a szlovák nyelvi környezetben válik operatívvá, de azért is, mert a nyelvi és gondolkodási struktúrabázis egysége nem ezen a nyelven épült ki.

S ez a törvény sok mindent megmagyaráz, sok mindenre fényt vet, és sokféle megoldásra nyújt lehetőséget a nemzetiségek egyenjogúsításában.

Meg kell mondanunk tehát, hogy a korábban ismertetett tantervi célkitűzések alap- koncepciójukban hibásak. Tökéletesen összekeverik a célt és az eszközt. A szlovák nyelvet a „társadalmi érvényesülés“ nevében célnak teszik meg, pedig csak eszköz szerepe nyilvánvaló. Viszont az ilyen értelemben felfogott nyelvtanítás már nem a társadalmi érintkezésnek, hanem az asszimilálásnak válik az eszközévé, ha akarjuk ezt, ha nem.