Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Batta György: Egy vers csillagvilága
viseletűk földesurak parókáit és Liszt Ferenc frizuráját juttatja eszünkbe. Arcukon — alkatuktól függően — sűrű szakáll sötétlik, vagy magányos szőrszálak meredeznek. Az NDK-t Svédországgal összekötő tengercsikon menetrend szerint közlekednek a hajók. Éjjel utaztunk, nem volt hely. Idegeskedtünk. Sóhajtoztunk. Megbotránkoztunk, amikor az ülések alatt édesdeden alvó beateket láttunk. [A földön, azon a piszkoson!) Fél óra elszálltával mi is leheveredtünk volna a földre. Csakhogy akkor már minden „jobb hely" foglalt volt. Végül is összekuporodtunk, mint valaha az anyaméhben. A beat: minden helyzetben, minden körülmények között él. Képes kizárni tudatából a világot. Ekkor láttam első ízben hosszú hajukat, szakállukat úgy, mintha szőrzetük lett volna az a drótsövény, amely a gúnyolódó, őket ingerlő külvilágot elhatárolja tőlük! Állj! Ezen túl már csak én vagyok! És lepereg rólunk, mint a homok, a szítok, a megvetés. A beat nem akar háborút. Ezért került e furcsa kép a versbe, s ezért maradt benne. A piszkos világtól elkülönülni? Egy ideig érthető cselekedet, ez az első reakció. Később persze át kellene alakítani a földgolyót. Lakjanak rajta pusztán beatek, csak ne legyen háború! A képből árad valami általánosan emberi is. Mit tehet az atomkor kisembere? Szakállt növeszt, mint Fidél Castro vagy Che Guevarra? A történelem legártatlanabb és legártalmatlanabb drótsövénye mered arcukon. Kinőttem ezt a világot, mint a kabátot! Háborúk nélküli világba szerettem volna csöppenni. Természetellenesnek érzem, hogy ölik egymást az emberek, hogy határok és vámtisztek vannak, hogy mákszemnyi kaszt birtokolja a földi javakból származó hasznot, s dönti el, hogy mi lesz tovább. Ezért érzem szűk, régen kinőtt kabátnak a világot. E sorrendben utolsó, befejező két sor hullott ki belőlem leghamarább. Oj verseskötetem vázlatán babrálgatva, ötleteket jegyezgetve, teljesen váratlanul leírtam: Kinőttem ezt a világot, mint a kabátot. Semmi nyom nincs, melyen elindulhatnék felkutatni e kép eredetét. Örülök, hogy van. Olyannyira, hogy talán e két sornak köszönhetem magát a verset is.
