Irodalmi Szemle, 1969
1969/6 - Tóth László: Vers
litánia méretre szabott árnyék járkálsz az oszlopok között tévelyeid piramisai között barna sebekben száradtak homlokodra az ágak rügyek fölizzított szemzőkések én vagyok a harangnyelv kovácsolt gyertyatartó löki szobádba a csendet kezed kitapogatja a szögeket töviskoszorűd a reflexeid én vagyok a harangnyelv arcod az egyetlen állomás elindulsz elérkezel és összeütközöl jellé válnak rajta a pikkelyek én vagyok a harangnyelv ott lófrálnak benned a tárgyak csapra vered hordóalakú óráid a szekrényajtóból nem hagyod ki az ingek gyűlöletét pimpós véredet szürcsölik a csontok az ablakokba mint hegedűk föltépett hasába bámulsz összeszámlálod a hangjegyeket amelyek állandóan ott menetelnek a testeden mocskos rongyaidat szomjazzák a kréták hamis illúzióvá válik kezedben a tű a cérna én vagyok a harangnyelv megmártod kezed a vérben homlokodon szétkened az ondódat kövekre fekszel és kövekre köpsz ajkaid közt hintázik a nyelved ujjcsontjaidat szétrakod az ágyadon dominózol sakkozol malmozol elveszíted magadat visszanyered magadat egyensúlyba kerülsz magaddal én vagyok a harangnyelv furulyázol s ha elbolyongsz ezer kopóként tereled össze magadat új legelőkre hajtod a nyájat új szögeket kovácsolsz én vagyok a harangkötél
