Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - Varga Imre: Őszinteség

tónak látszó lányt. Nem láttam szabad szoknyát, mindenkivel volt valaki, katonák, egyetemisták meg nyugdíjasok, a seggük már a földön lóg, de kávéházba még eljárnak, nem mintha rühelleném vagy irigyelném őket, de nekem az a véleményem; persze, elolvasnak minden újságot, sorba járnak az asztalokhoz, elvihetem, kérem, ezt a lapot, amikor megkapják, bókolnak, mintha valaki azt ígérné, hogy ingyen végzi el nekik a temetési cécót, koporsó, gyászének, pap, szenteltvíz. Néha összeülnek hárman vagy négyen, és saját maradi elveik szerint forgatják a földet; csinálják csak, nem irigylem őket, háború, bombázások, táborok, nem Is csoda, hogy minden összerázódott a fejükben. A kávéház-nagypapáktól elmaradhatatlan az édes pézsmaszag. Igen, Camelt szívnak, ezenkívül a napi hat-nyolc deci bort se kell irigyelni tőlük, mi is megöregszünk, bizony, íhajla, ihajla, ml is megöregszünk. Fizettem, hatvan fillér borravalót adtam a pincérnek, elég rendes volt, meg is köszönte, ennek máskor örülni is tudtam volna, de most el voltam keseredve. Kimentem, letettem a jegyet és a hatvan fillért, öreg ruhatárosnő, ősz haj, hideg indiánarc, apró kávéskanállal eddegélt egy szilvabsfőttes üvegből, a szilvák visszapotyogtak az üvegbe, vékony ujjai beleértek a levébe, telecsö- pögtette a földet, kopott vászoncipőjével próbálta eltüntetni a nyomokat, ekkor észrevett, leakasztotta a kabátomat, belerázam magam, ácsorogtam egy darabig, és lecsusz- logtam a lépcsőkön. Percekig topogtam a bejárat előtt, mintha várnék valakit, pedig tudtam, hogy senkivel se fogok találkozni, megérsztem.

Felugrottam az egyik villamosra, tele volt, alig bírtam felnyomakodni, kimentem az állomásra, hogy kanos hangulatom elmúljon, bíztam a szerencsében, hogy fel tudok szedni egy lányt. A villamosban bámulgattak a lányok, érdekes, éppen azok, akik fiúkkal beszélgettek, egészen gyönyörű, fogják egymás kezét, de a lány boldogabb, ha szemezhet valakivel. Elképzeltem, hogy maguk ülnek a villamosban, rájuk nézel, lehajtják a fejüket, ők a szemérmesség példaképei. Próbáld egyszer megkérdezni valamelyiktől, hogy nincs-e ideje egy esti mozira, vagy hol vette azt a szép narancsot, elszaladnak, vagy ügyet se vetnek rád, mit szólna a papa, estére meg tanulni kell a klasszikus verselést, differenciálszámítást.

Az állomás még unalmasabb volt, mint máskor. Csendőrök gumibottal, fáradt, cigarettázó utasok, az állomás büféje körül rajokban dülöngéltek a részegek, koszos cigányok, az öregek magukkal társalogtak. Nem mondom, megszólítottam volna egy cigánylányt, de már nem volt kedvem az egészhez, én mindig így vagyok, a fontos dolgok előtt begyulladok, átkozhatom a gyáva csigatermészetemet, pedig még mindig idegesített az az üresség a gyomrom tájékán. Megnéztem a kijáratot, semmi, csikkek, kosz. Éppen befutott egy vonat, emberek jöttek fel a lépcsőn, táskákkal, bőröndökkel, volt, aki üresen, engem egy várakozó vénlány bámult, igen, a hajam, ezek a fiatalok, lehet, hogy valakire várt, férjére, katona fiára, de lehet, hogy azért van Itt, amiért én is kijöttem. Kitámolyogtam az épületből, megnézni az első peront, hideg volt, csak néhá- nyan várakoztak, tébláboltak türelmetlenül, a síneken két gőzös pöfögött. A csarnokban egy szép tizenhat-tizenhétéves lánnyal találkoztam, ilyenkor nem kell sok ahhoz, hogy izgalomba jöjjek. Pillanatokig bámultuk egymást, sablon-szépség, de tetszett, jobb kezén fehér kötés. Házaspár ment a nyomában, ezért csak néha láttam elővillanni kopott farmernadrágját. Két tenyeremet rátapasztottam az üvegajtó rámájára, és sokáig bámultam utána.

Az emberek újságért sorakoztak. Én Is beálltam, pedig nem akartam vásárolni semmit. Kettem voltak még előttem, amikor kiugrottam a sorból. Rágyújtottam. Kezdett unalmassá válni az állomás, kimentem a villamosokhoz, lassan, lehajtott fejjel. Szeretek így baktatni, úgy teszek, mintha nem érdekelnének az emberek, magamban persze nevetek, nézzenek csak utánam. A villamosra én szálltam fel elsőnek, a járdaszigeten nem ácsorgott senki. A leghátulsó ülést választottam. Egy asszony jött be a kisfiával. A srác mindig zöld padra akart ülni, igazán mulatságos, nem is volt zöld pad a villamosban, csak szürke és piros. Kinéztem az ablakon, egy lány sétált arra a fiújával, felém mutogattak, és vihogtak, kiöltöttem a nyelvemet, és elfordultam.

Az autóbusz már berregett, ülőhelyet nem kaptam. A vezető még várt valamire, amikor óriási hülyeség történt. Az egyik lány táskájában csörögni kezdett az ébresztőóra, s meglepődhetett, mert nem tudta lenyomni a megszakító gombot. Mindenki vihogott. Elindultunk. Röhögött az egész busz, mintha egy igen-igen szellemes viccet sütött volna el valaki. Már a második megállót is elértük, mire abbahagyták a nevetést.