Irodalmi Szemle, 1969

1969/6 - William Trevor: Miss Smith

Egyszerre csendesen, hogy alig vette észre, egy kisfiú állította meg a fűrészmalomnál. A fiúcska félénken üdvözölte, s amikor Miss Smith az arcába pillantott, látta, hogy James Machan áll előtte. Tovább ment, és arra gondolt, hogy irinyli tőle az életet; mert az, hogy James Machen él, s a gyermeke meghalt, valóban csak a gúnyolódó Gondviselés bizonyítéka lehet. Ehhez a Gondviseléshez fohászkodott, s ígérte, hogy ha minden Jórafordul, minden akaratát teljesíteni fogja.

Semmi se fordult jóra, s Miss Smith fennakadt a gondolaton, hogy a férje egy szót se szólt. Magam nyitottam ki a kaput. Valamilyen okból nem akartam a gyereket. Isten látja lelkemet, hogy szerettem őt, de ez a szeretet nem volt-e valójában túl gyönge? Ügy volna talán, hogy életemben már annyi idegen gyereket szerettem, hogy nem maradt, ami a sajátomnak valóban elég lenne? Fellengzős, alaptalan feltevések kavarogtak Miss Smith fejében. Gondolatai zavaros káosszá omlottak.

— Miss Smith — szólította meg James —, szeretné-e látni a kisbabát?

James a konyhaajtóban állt, és Miss Smith képtelen volt rögtön felfogni a hallott szavak értelmét. A konyhában visszaverődő napfény a gyermek szemüvegéről újra visszaverődött. James bizalmasan rámosolygott, s elővillantotta a fogain áthúzott ezüstdrótot.

— Mit is mondtál? — kédezte Miss Smith.

— Azt, hogy szeretné-e látni a kisbabát.

Miss Smith régóta nem aludt. Félt a lidércnyomástól. Haja kuszán omlott a vállára, szeme egy halott szeme volt, és mélyen visszasüllyedt a koponyájába. Alit, hallgatta a gyermeket, s nagyon lassan, gépiesen bólogatott. Bal kezével gyöngéden simogatta a konyhai asztal sima felületét.

— A kisbabát? — mondta Miss Smith. — A kisbabát?

— Elveszítette a kisbabáját — emlékeztette őt James.

Miss Smith valamivel gyorsabban bólintott.

— Meg akarom őt mutatni — mondta James.

Megfogta Miss Smith kezét, és kivezette őt a házból, a kerten át és a kapun át a mezőre. Kéz a kézben lépkedtek a pázsiton, a csatorna hídján át s a fülledt, érett réteken rekesztül.

— Szedek virágot — mondta James, és elfutott, hogy pipacsot és szép, kék búzavirágot gyűjtsön.

— Az ember virágot visz a másiknak — mondta James —, mert szereti, és azt akarja, hogy a másik is szeresse.

Miss Smith vitte a virágokat, James pedig ott ugrándozott és táncolt mellette, és gyorsabb iramra késztette őt. Hallotta, ahogy James kacag; ránézett, látta apró menyét- arcán a reszkető boldogságot, s ez megrémítette.

A nap hevesen tűzött Miss Smith nyakára és vállára. A homlokán összegyűlt v3- rejték aláfolyt az arcán. A testén is érezte, ruháját a hátára és combjára tapasztotta. Csak a gyermek keze hűvös, ujjai alatt megérezte a gyermeki kéz erejét, s a múltját kutatta. A gyermek újra kacagott.

Szállt, majd zuhant a kacagása a nehéz levegőben; átremegett a gyermek testén, és finoman rezgett a tenyerében. Vihogásban tört fel belőle, és hangtalan rohamba sikoltott; viharként emelkedett; gyöngéd hullámfodrokká szelídült; majd ismét úgy csattogott Miss Smith fülében, mint a fegyverropogás. Sosem fog elülni. Tudta, hogy sosem fog elülni. Ahogy így együtt lépkednek a nyári verőfényben, a kacagás folytatódni fog, míg el nem jutnak az iszonyatig, amíg az iszonyat be nem teljesül.

Zalabai Zsigmond fordítása