Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Arenas, Reinaldo: A fiú és az anyja
— Már minden ruhádat kivasaltam, csak a nadrágod hiányzik. Azt még meg kell keresnem. A fiú arra gondolt, hogy a látogató ebben a pillanatban már az ajtó előtt állhat, és ő még mindig semmit sem szólt róla az anyjának. Itt áll, és kopogtat... és ő még mindig nem fejezte be az evést... az anyja megy majd ajtót nyitni... Az anya felállt, hogy elmossa tányérokat. Legalább addig várhattál volna, amíg végzek a vacsorával, gondolta a fiú, de nem szólt semmit. Figyelte az anyját, aki járás közben aprókat ugrott, mint egy részeg egér. Megvacsorázott, de a látogató még nem jelentkezett. Pedig az idő és az alkalom, hogy tudomására hozhassa anyjának a dolgot, egyre kevesebb lett. Átment a szobába, bekapcsolta a rádiót, hogy meghallgassa a pontos időt, de az időjelzés helyett csak valami értelmetlen zenét sugárzott, abból a fajtából, amelyet az anyja annyira nem állhatott. Elzárta a rádiót és anélkül, hogy kitekintett volna az utcára, az ajtóhoz ment. Anyja a szobában karosszékben ülve himbálta magát. A fiú odalépett hozzá, de a karfára támaszkodva, nehézkesen leereszkedett a szemben levő fotelbe. A fiú és az anyja most szemben ültek egymással az ablak mellett két egyforma fotelben. Az ablakon át a mandulafa lombjára esett a tekintet, amelyen a madarak még mindig megállás nélkül csiripeltek. A nap ekkor már alacsonyan állt a látóhatár szélén, a redőnyön áttörő hideg sárgás fény a fiúra és az anyjára esett. A konyha felől a mosogató csapjának konok csepegése hallatszott. A fiú most megérezte, hogy a látogató már közel lehet. Furcsa, eddig ismeretlen élénkség vett erőt rajta. Már éppen szólni akart, amikor az anyja hirtelen az ablak felé nyújtotta nyakát, és kinézett rajta. A fiú látta, amint a nyaka egyre hosszabbra nyúlik, már eléri a redőnyt, ott veszélyt szimatolva egy pillanatra megmerevedik, aztán újra növekedni kezd, míg feje eléri és áttöri a mennyezetet. Eközben egy heves széllökéstől kivágódott az egyik ablakszárny és megütötte a fiú orrát. Az anya elnevette magát. Az anya nevetése becsapta az ablakot, az anya nevetése visszhangzott a hatalmas teremben, elnyomva a konyhai vízcsap csöpögését, és ugyanígy elnyomott volna bármiféle kopogtatást vagy zörgetést is az ajtón. A nevetés egyszerre elűzte a fáról a madarakat, amelyek rémülten, rikácsolva menekülték. Az anya abbahagyta a nevetést. — Mi van veled? — kérdezte. A fiú az ablakra nézett, aztán az anyja kezére, amely tele volt apró ráncokkal, pedig az anyja még nem volt öreg ... — Semmi — mondta, és nézte, hogyan tűnik el az utolsó sárgás sugár. Esteledett. Az utcán elült a motorok zaja. Semmi nesz nem hallatszott. A fiú újra elérkezettnek látta a pillanatot, hogy szóljon, de az anyja ekkor színpadias mozdultakkal felállt a helyéről, fe1je színeket váltva forogni kezdett körbe-körbe, egyre gyorsabban, míg az egész terem egyetlen hatalmas, fényes forgószéllé változott. Az anya leült és azt mondta ó óh. És hirtelen beesteledett. Mint mindig, az ilyen évszak nélküli vidékeken. Ütemes, lassú lüktetéssel vége lett a csendnek, mint amikor a tenger mozgásba jön. Az elhangzott szavak a beálló sötétséggel különös jelentőséget kaptak. Még nem volt egészen este. Az imént született neszek is elültek, mintha a tenger megváltoztatta volna szándékát. Egyetlen, lassan tűnő, sárgás fénykör maradt csak az ablak mellett, amely feldarabolta és elmosta az anya és a fiú sziluettjét. A fiú felemelte fejét és kimondhtatlan nyugtalansággal újra az ablakra nézett. Az anya felállt. — Mama — mondta a fiú és ő is felállt, hogy megérintse az anyját, de olyan nyirkosnak érezte a kezét — a verejték már tócsává gyűlt a széke előtt —, olyan verejtékesnek érezte a kezét, hogy nem akarta benedvesíteni őt. És kezét látva, amely verejtékforrássá változott, arra gondolt, hogy ez az iszonyatos, természetfeletti jel megkülönbözteti őt a többi teremtménytől és a tárgyaktól: Az anya a terem túlsó felében járkált, néha már úgy tűnt, mintha a levegőbe emelkedne, vagy mintha csak féllábbal érintené a földet. Aztán eltűnt a konyhában, ahol halkan beszélgetni kezdett, csak úgy, magának. A suttogás mint piaci koncert hallatszott be a szobába. A fiú olyan félelmet érzett,
