Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Lovicsek Béla: Hulló csillag
— Hozzál! Ringó léptekkel ment a vödörhöz. — Tessék, igyék... Kicsit meleg már ... Nem csoda, rettentő nagy a hőség. Majd megfojtja az embert. — Köszönöm a vizet! — Váljék egészségére! — mosolyintott halványat, s visszafutott a bögrével. Fogta a szatyrát. — Jól elbeszélgettünk. — Ülj még le, ne siess! — Megyek a többihez, megszólnak. — Félsz tőlem? — Nem félek, de megszólnak. — Kissé szégyenlősen bár, de leült. Maga alá húzta a lábát, vékony szoknyájával betakarta. — Mondanék én neked valamit, Margit... ___ 9 0 *7 — Az én házamnál van liszt, zsír, só, az udvaron baromfi, az ólban nyúl, megmutathatnád a tudományodat. — Hogyan? — Ügy, hogy te bemész a majorba reggel, főzöl nekem, meg magadnak is, én meg dolgozok helyetted. Kihozod az ebédet, délután elmosogatsz, megeteted az állatokat, kihozod a vacsorám, aztán hazamehetsz ... Tudod, én itt hálok a cséplőgépnél, hiszen láthatod, abban a négykerekű faházikóban. Megegyezünk? — Nem tehetem — mondta Margit némi szomorúsággal. — Ne félj, a kereseted meglesz, mintha itt dolgoznál, talán még több is! — Akkor se tehetem. Ha megtudná anyám, kétfelé hasítana... és biztosan megtudná ... — Hát aztán! Neki az a fontos, hogy keress. — Akkor is ... Másnap hajnalban még mindenki aludt a gép körül, egyedül Kovács István volt talpon, tüzelt erősen, hogy induláshoz legyen elég gőz a magánjáróban, kente, olajozta a cséplőt, felrakta a hajtószíjakat. Indulás után Pálos Margittal bement a majorba, átadta neki a kulcsot, mindent megmutatott, hol mit talál, ami kell a főzéshez. Hirtelenében nagy halom fát készített a csikósparhelt elé, két vödör vizet hozott a közös kútról. — A Morzsának is adj enni! Meglátod, egykettőre megbarátkozik veled, egész nap itt legyeskedik majd körülötted ... Déli tizenkettőre Margit a cséplőgépnél volt az ebéddel. Elárvult fa alá ültek, legalább a nap tűző sugaraitól védje őket a kókadt lombozat. — Csirkepaprikást főztem nokellivel, az aprólékból meg levest kockatésztával. Szereti? — mondta, miközben kipakolta az ételt. Fejkendőjét szétoldotta, egyik csücskével lángoló arcát hűtötte, és kiváncsi szemmel leste, ízlik-e a főztje. Kovács István farkasétvággyal falatozott. Soha jobb ízű ételt nem evett még. — A kertben kiszedtem a vöröshagymát. Estefelé majd koszorúba fonom ... Találtam ott három szennyes inget, kimostam. Az udvaron kiteregettem, csak nem lopja el valaki! — Csak nem ... — Az egyik anyanyúl alighanem megellett... A malac visított, majd szétszedte a rajcsúrt... Hármat tojtak a tyúkok... A Morzsát alig bírtam visszairányítani, mindenáron velem akart jönni... Gondoltam, haragudni fog, ha kijön, kutyának otthon a helye. Visszazavartam ... Kovács Istvánnak elszorult a torka. Maga se tudta, miért. Talán Gizellára gondolt, talán a lány csacsogása, talán az ízletes ebéd okozta, ki tudja. — Isten áldja meg a kezedet, Margit. — Isten bizony, ízlett? — Nagyon... Holnap tudod, mit főzhetnél? — Mondja csak! — Mákosdidellét meg tejfölös bablevest. Egy hét múlva vacsora után Margit indulni akart hazafelé. István rágyújtott, aztán megkérdezte a lánytól, mi újság odahaza a családban. Vállát vonogatva mondta.
