Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Keszeli Ferenc: Tudathasadás
Reszeli Ferenc A presszóban öt kétszemélyes és egy négyszemélyes asztal állt. Mind az ötnél egy-egy fiatal pár ült. Csak én ültem egyedül a négyszemőlyes asztalnál. Egy asztalnál nem ült senki. A gyászmenet a központi pályaudvar elől indult, és ennek nem tudom az okát. Ugyanúgy azzal sem vagyok tisztában, hogy a koporsót néhány szakaszon miért az a Robur jelzésű teherautó vitte, amelyet feltételezésem szerint cserepes virágok ide-oda szállítására használtak. A koporsó is néha rózsaszínű volt, néha szőke, akárcsak egy fáradt álomban. Ezt sem értem. Becammogtunk a legrégibb és legzsúfoltabb temető kapuján, amelyet ellepett a sár meg az avar, s olyan szagot éreztem ott, amilyen az érett kamaszok által levizelt forró hamu vagy salak felszálló gőzének a szaga. A temető túlsó sarkában is temettek valakit. Sokan voltak. Olyan érzés fogott el, mintha piszkos kezekkel és poros, fésületlen hajjal rossz és hosszú lére eresztett kávét innék a Riviérában. A Riviéra nem más, mint egy koszos kocsma, lebombázott stúdióra emlékeztet. Mivel az egész temetés lebonyolítását rám bízták, amit különben is kötelességemnek éreztem — álljt vezényeltem. A koporsót letették, csak úgy cuppant a sárban. Mindenki tudta, hogy most várakozás következik. A temetőőr — ahogy azt feltételeztem — valóban ott asszisztált annál a másik temetésnél. Félrehlvtam, láttam: tudja, miről van szó. Engedelmesen követett. Miután megfelelőre nyújtottuk a távolságot, megálltunk. Éppen ki akartam nyitni a számat, amikor felemelte mutatóujját, és azt mondta, nem lehet róla sző, ne is erőszakoskodjak, mint mások, ne is vesztegessük az időt, de hogy azért mindennek ellenére Is várjam meg, amíg azt a szertartást befejezik. Azzal visszament... Fél óra múlva fejezték be a ceremóniát. A temetőőr visszajött hozzám, és fennhangon azt mondta, hogy értetlen strici vagyok, és ne merjem megvárni, míg igazán feldühödik. Aztán otthagyott, és én is otthagytam a helyet, ahol állhatatosan várakoztam. Szó nélkül intettem a gyászolóknak, s azok szó nélkül meggyújtották gyertyáikat, vállukra emelték az éppen rózsaszínű koporsót, amelynek aljára Van Gogh-i sárga színű barackfalevelek ragadtak. Ez volt a világ egyetlen temetője, ahol gyümölcsfák Is vannak. Elindultunk a villamosmegálló felé. Mielőtt felszálltunk volna, egy görbebotos ősz hajú öregasszony megmagyarázta, hogy ha a Cédrus temetőbe akarunk menni, akkor egy megállóval odébb át kell szállnunk a kilencvenes trolibuszra, és hogy a villamosra felesleges felcipekedni ezzel a nagy darab koporsóval, mert kétszáz méterrel odébb át kéne szállni; kényelmesebb elgyalogolni odáig. A kilencvenes körülbelül huszonöt percenként közlekedett. Én és a koporsó meg a koporsóvivők és néhány gyászoló rögtön az elsőre feljutottunk. A többiek a következő
