Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Szabó Béla: Párizsi útijegyzetek

támogatják, de ugyanakkor megkérték, hogy néhány társukat engedje szabadon. Köztük volt Salan is, az egykori OAS volt vezetője. Nos, bármi előzte meg Salan szabadon bocsátását, biztos, hogy de Gaulle hatalmának a megerősödését szolgálta.

A francia rendősrég dolgozik

Lassan tíz napja, hogy Párizs közelében tartózkodom, de eddig még egyetlen képtárban, múzeumban, kiállításon sem voltam. Valahogy semmi sem érdekel, csak a sztrájk következményei és a diákság mozgalma, amely még mindig nyugtalanítja az embereket.

Ma sógorommal a konfekciósok utcájában jártam. Az egyik boltban tanúja voltam, amikor az anya megtiltotta 18 éves diáklányának, hogy a Ouartier Latin-be menjen, mert ott pillanatnyilag a rendőrség teremt rendet. A lány duzzogott egy keveset, hogy néha úgy érzi magát, mintha a század elején élne, de aztán elhallgatott; a rádió éppen jelentette, hogy a Quartier Latin-ba csak azok menjenek, akik ott laknak, és feltétlenül fontos, hogy mindenki magánál hordja a személyi igazolványát.

És hogy a rendőrség „dolgozik“, azt én már a reggeli órákban észrevettem. Fél kilométernyire voltam a Sorbonne-tól, de az utcakereszteződéseknél több rendőr forgolódott az ismert kék egyenruhában és itt-ott ugyancsak megjelentek sötétkék rácsos kocsik. De ezek kisebbek voltak, ami azt jelenti, hogy kisebb méretű rendteremtés folyik a Sorbonne körül.

A Sorbonne-t ugyanis tegnap elfoglalta a rendőrség. Nem használt, hogy a diákság előzőleg magára vállalta, hogy az épületet megtisztítja a csavargóktól és más gyanús elemektől, akik ezt a forrongó időt arra használták fel, hogy a Sorbonne épületéből amolyan ideiglenes szállást csináljanak. Vállalkozásuknak eleget is tettek, ezt a rendőrség kémei is jelentették (volt belőlük elég), de a rendőrség a befutott jelentéssel nem elégedett meg, mert ürügyet keresett, és talált is, hogy megszállja az egyetemet. Az történt, hogy az Odeon téren megszúrtak egy embert, akit azonnal a Sorbonne-ba szállítottak, és ott elsősegélyben részesítették.

Erre nyomban vakhír kelt szárnyra, hogy a Sorbonne-on vérengzés folyik, a rendőrség pedig azonnal intézkedett, körülkerítette az épületet, és felszólította a diákokat, hogy távozzanak, hagyják el minél előbb az egyetemet. A diákok a felszólításnak nem engedelmeskedtek, és válaszként spontánul énekelni kezdték az Internacionálét. A francia rendőrséget ez nem hatotta meg, a gumibot és a könnygáz-gránátok segítségével egy-kettőre megbirkózott a diákok ellenállásával, és birtokba vette az egy hónap óta megszállt Sorbonne-t.

Honvágj' 1968. VI. 18. kedd.

Párizs élvezésétől tulajdonképpen ezek a harcok, verekedések és a rendőrök nyüzsgése vette el a kedvemet. Nem mertem messzire elkalandozni. Féltem, hogy valami történik, és utána hazatérésem — a húgomhoz — nehézségekbe ütközik majd, így legtöbbször a népes, ismert, forgalmas utcákon csavarogtam.

E céltalan csavargásban, amikor nem volt kivel szót váltanom, hirtelen honvágyam támadt, és Párizs kellős közepén eszembe jutott az otthoni ligetfalusi park, a régi, a háború előtti... Én még emlékszem arra a hatalmas törzsű fára, amelyet ketten alig öleltünk át. Számomra nagyon becses volt ez a fa, mert azt mondták, hogy Petőfi, amikor Pozsonyban tartózkodott, ott szokott üldögélni a fa előtti pádon. Amikor én a fát láttam, már nem volt ott pad, de azért ifjú koromban sokat ődöngtem a fa körül. Nem is gondoltam én akkor semmi komolyra, csak éppen mert Petőfi járt itt, hát én is ... és nekidőltem a fának, és más híján egy fűszálat rágva sok mindenen elgondolkoztam.

És most is, hogy a Petőfi-fát láttam magam előtt, a fák zöldjéből hirtelen kibontakozott Petőfi márványszobra, amely sokáig egy istállóban bedeszkázva téli álmát aludta. Most ott áll a ligetben, a magyarok, ha a közeli falvakból vagy távolabbi vidékről fővárosunkba jönnek, és ha akad egy kis idejük, többnyire meglátogatják. Megnézik, néha a szemben levő padra ülnek, és a gyermekeiknek megmagyarázzák, hogy ki volt Petőfi. Én is el szoktam hozzá látogatni, különösen ősszel, amikor sár