Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Dénes György: Két vers
Dénes György két verse zöld vizek partján Tehetetlenül verődöm égen-földön, isten arcán, fuldoklok vad, zöld vizekben, dől már a halál belőlem. Nincs remény, s ha volna, sem kell, kibékültem az istennel, ördögökkel, emberekkel, fölötte állok a kínnak, koldusa már álmaimnak, koldusa már emberségnek, szerelemnek, csalódásnak; mint halálra rugdalt állat, nyüszítek a rengetegben. Mért születtem, mért örültem, mért hittem a hihetetlent? Mért akartam akaratlan? Mért bújtam a halál elől sebzett vadnál őrültebben? Ki vezet az idők partján, ki fogja elgyávult kezem, ki mutat a csillagokra, kiért nyűvöm az életem? Ki szól rám a végtelenből, csillagmezők sűrűjéből, évmilliók gyűrűjéből, piramisok holt kövéből, Akropolisz romjaiból? Mi a lélek, a sosem volt, amit hittem, az az égbolt, amit anyám feldíszített s nézte boldog borzongással? Hol a mesék rengetegje, aranyalma aranyágon? Mért futottam úgy utána olthatatlan szomjúsággal? Állok most már béna hittel, sem örömben, sem bánatban, úgy látom már régi arcom, mint árnyékot a patakban, elmosódva, felmerülve, ' haldokolva holdas éjben; mintha mással történt volna, amit egyszer már megéltem. Emberek közt élek, — mégis távolabb, mint az Orion, behunyták már a lelkűket, mért is nyúlnak kezük után, idegen már az én kezem, az ő szemük is idegen, fényevesztett, fakó tükör, nem látják a poklot bennem, hogy látnák hát meg a mennyem. Botladozhatok közöttük, meg nem állnának egy szóra, kár is volna esdekelnem. Csak belülről hallom egyre vak fol.yónak mormolását, hollószárnyak suhogását. a vesztes dicsérete Nem azt dicsérem, aki győz, nem azé az érdem. Ki megszenved, azé vagyok, én a vesztest dicsérem. Mert minden baj csak rá szakad, ő tartja oda vállát, nyeli a szégyent — tűrni kell, ha sárral megdobálják. A győztest emeli a hír, kirúghat ám a hámból, ő most a hős, arany-babér ragyog le homlokáról. Félistenné magasztosul, róla zeng dajka-szózat, a sanda szándék rákacsint és mindent megtorolhat.
