Irodalmi Szemle, 1969

1969/5 - Gál Sándor: Föld

éjfélkor megy lánykéröbe ... — Ezt úgy mondta, mintha engem nem tartana tisztességesnek — sértődtem meg. — Hát nem tudom, igazán nem tudom — mondta, és kibuggyant belőle a nevetés. — Ej, micsoda kakukkfiókát neveltem én fel erre a világra ... — Nem lehetett vele komolyan beszélni. Vettem a kalapomat, és bezártam magam mögött az ajtőt. De még az utcán is a mostohaanyám vidámsága kísért. Lányokkal találkoztam, akik az estéli fejésből megmaradt tejet vitték a csarnokba. Köszöntem nekik jó estét, visszaköszöntek, de láttam, hogy furcsán néznek rám. Sebaj, gondoltam, sebaj, néztek ti még másként is.

Karácsonyi István ugyanott ült az asztalnál, s ugyanúgy, mint mikor először jártam nála. Arca, mintha kőből faragták volna, nyugodt, kemény, időtlen arc volt. Köszönésemet nem viszonozta, s le sem ültetett. — Apád tisztességes ember, Csikós Józsi — mondta színtelen hangon —, de te rongy ember lettél; még öregapádnál is rongyabb. Ö csak a vagyonát pocsékolta el, te meg a becsületedet... — Meglódult bennem a vér, ugyan kellett fékezni magamat, hogy rá ne borítsam az asztalt, vagy hogy a képébe ne vágjak. De aztán csak csendesen annyit mondtam: — Tisztességgel kértem Erzsit, miért nem adta? István bátyám tehet csak róla egyedül, hogy idáig jutottunk . .

— Hallgass! — csapott az asztalra, — Hallgass, mert megöllek! — Hangjából éreztem a tehetetlenséget, s ekkor tudtam, hogy ő maradt alul. — A jövő hónapban megesküdtök — mondta. — Erzsi viheti, ami az övé, de se jószágot, se földet nem kap. Se most, se máskor. Soha! Éljetek, ahogy tudtok, a világ szégyenére. Megértetted?! — Megértettem, István bátyám, és köszönöm. — Három hét múlva megesküdtünk. A falu tele volt pletykával, szóbeszéddel, mert kitudódott minden, ha másból nem, hát abból, hogy júniusban volt az esküvőnk, és nem ősszel, betakarítás után, mint másé. Péter január végén született, pár nappal azután, hogy Erzsi bátyját eltemettük. Az ő nevét adtuk neki, s a te anyád tartotta keresztvíz alá.“

Besötétedett. A távoli múltat idéző szavakat elsodorta a sötétben halkan motozó szél; felröpítette a fák lombja fölé, eljátszott velük, olyan könnyedén, mintha valami mesét ragadott volna magával. Pedig amiről Csikós Józsi beszélt, nem volt mese.

A prés szorítófejét kilazítottuk. Szétvettem a bordákat, majd a szárazra sajtolt friss törkölyt egy fél fenekű hordóban szétmorzsoltam, s utána döngölőfával letapostam. A falon a gyertyaláng játékában óriási árnyak lebegtek. Csikós Józsi árnya, ha szembe vagy háttal fordult a gyertyának, a fal felét elfedte.

— Megéri a törköly ezt a munkát? — kérdeztem tőle.

Kérdéssel válaszolt.

— Szereted a jó kisüstit?

— Szeretem — vallottam be őszintén.

— Akkor minek kérdezel ilyen balgaságot? Különben is, csak a bolond dobja el a készet. Amit a föld ád, annak a csutkája is hasznos. Láthattad akárhányszor. A búzának se csak a magja kell, hanem a szalmája, a törekje, a polyvája is. Mert fel lehet használni, értéke van.

— De megéri-e dolgozni ezzel a törköllyel, amikor egyszerűbb, ha az embsr vesz egy üveggel...

— Csakhogy az nem ugyanaz. Ha magam gondozom, ha magam főzöm ki, az olyan lesz, amilyet én akarok. Más annak az íze, amiben az ember a maga munkáját érzi... Érdekes, Péter is mindig ezzel áll nekem: hogy mi értelme gürcölni valamivel, amikor az ember olcsón megveheti.

Nem tudtam mit felelni, összeállítottam a prés bordázatát, és a kacsokat a helyükre illesztettem. A kádból kimertünk egy rakomány musttól csepegő törkönyt, s a présbe raktuk. Mikor megtelt, felraktuk a szorítódeszkákat és ráhúztuk a fejet. A bordák közt fekete lávaként habzott elő a must. A prés csurgója alatt álló kanna hamar megtelt. Kicseréltem, s a teli kannából a mustot a hordóba öntöttem.

Kiengedtük a szorítófejet, és újra feltöltöttük a prést. A másik kanna is hamar tele lett.

— Az volna az igazi — mondta Csikós Józsi —, ha egész éjjel ilyen gyorsan kellene cserélgetni a kannákat.

— Mit kezdenél annyi borral?

— Valamit majd csak kitalálnék. Jó ára van a jó bornak. Nyáron megadják érte a tizenöt koronát is.