Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Gál Sándor: Föld
— Akkor hát megyek — mondta Szűcs Feri. — Te pedig megírhatod, hogy már nincs értelme semminek. Ezt én mondom, Szűcs Ferenc. Felült a kocsira, leakasztotta a lőcsről a gyeplőt, és nagyot rántott rajta. A lovak horkanva indultak, patájuk felvágta az út porát. — Te hogy gondolod ezt? — kérdezte Csikós Józsi. — Mit? — Amit a Feri mondott... — Nem hiszem, hogy igaza lenne ... Általában persze. Ha a maga életére mondta, akkor nem tudom. — Ha a magam életére gondolok, hát én se tudom, de ha mindannyiunkét egybevetem, az azért más. Nem? — Igazad lehet. Csak én úgy gondolom, hogy a mi életünkben az a más sem ugyanaz. Mert mi mindig alul voltunk vagy hátul. Fent és elöl soha. A nehéz, magunkba forduló csendet figyeltem. Éreztem, hogy egyre súlyosabbá válik körülöttem a világ. Mintha az árnyékok ránk nehezedő valótlansága piramis súlyú nehezékké változott volna, amelyben a múlt és a jelen megválaszolatlan kérdései lihegnek. Nem csörögtek már egymással feleselve a szarkák, nem rikoltozott a párját kereső fogolykakas, a darazsak sem dongtak szemtelen falánksággal a prés öntöttvas tányérja körül. „Nagyon csendesen éltünk. A faluban a csendesség az erő; a csendesség összetartás és békesség. Apák és gyermekek között, szomszédok között, a rokoni együvétartozásban, a munkában, a váltakozó évszakokban. Ahol a csendesség van jelen, ott jelen van a boldogság is. Tűz nem pusztítja el, víz nem sodorja el, szélvész nem döntheti össze. Jó volt ez a csendesség. Apám hallgató szöszmötölése, ahogy mindent megtisztít maga körül; télen, ahogy kapa-, villa- és ásónyelet farag, ahogy egy tört üvegdarabbal simára csiszolja a fát... Általa a tárgyak valahogy új értelmet nyertek, mintha minden, amit a kezével megérintett, önmagától sokasodott volna. Föld, állat, növény. De ez a csendesség, amelyben éltünk, nem tartott sokáig. Pár év volt az egész. A világ valahol felkavarodott. Mint mikor a tiszta vizű patak medrét feltúrjuk. Ment minden a maga útján, a maga medrében, de egyre nehezebb volt eligazodni, egyre nehezebb volt tisztán látni. Megbomlott a világ valahol, de olyan erősen, hogy mi is érezni kezdtük a bomlást. Hogy otthon apám hogy érezte ezt, nem tudom, mert katonasorba jutottam. Besoroztak, és két évig Prágában katonáskodtam. Nem szeretek erről beszélni, mert nekem a katonaság, a katonaélet nem volt valami rokonszenves. Pedig ha erre az első két évre gondolok, hát nincs okom panaszkodni. Mert tulajdonképpen jó sorom volt. Lovastüzéreknél szolgáltam. Etettem a lovakat, kihánytam alóluk a ganajt, mintha otthon lettem volna. És volt egy kedvenc lovam is, a Félix. Szép, nagy csontú ló volt. Harmincöt őszén szereltem le. Harminchatban megnősültem. De ez nem volt olyan egyszerű, ahogy most mondom. Az öreg Karácsonyi, Erzsi nénéd apja — nyugodjon békében — rátarti gazda volt. Nem nézte jó szemmel, hogy kerülgetem a házatáját. Ismerte nagyapámat, tudta, hogy az öreg Csikós mindenét elpocsékolta, s talán attól félt, hogy az ő vére szorult belém, mert hogy erősen hasonlítok az öregre. De Erzsivel mi már korábban jól megértettük egymást. Mint ahogy később is mindig és még ma is jól megvagyunk. De akkor az más volt. A Karácsonyi família módos família volt. Ősi, megállapodott, mozdíthatatlan, mint a kőszikla. Akárkit nem engedtek maguk közé. És ha apám össze is szedte magát, még mindig messze alul maradtam az általuk megkívánt mértéknek. Csakhogy huszonöt éves korában az ember nem nézi az ilyen különbségeket. Nekem amúgy sem a Karácsonyiak birtoka kellett, hanem Erzsi. A birtokból, tudtam, úgyse jutott volna, hisz ott volt rá a két Karácsonyi fiú; Erzsi bátyja, Péter, aki velem egykorú volt, meg a kis Zoli. Erzsivel megbeszéltünk mi mindent, de az öreg Karácsonyi makacs volt, hallani sem akart arról, hogy én legyek a veje. De ha az öreg Karácsonyi makacs volt, Erzsi százszor makacsabb lett nála. Az öreg fajtája volt, az ő vérét örökölte, nem az anyjáét, aki szelíd, jóságos teremtés volt, s talán egész életében két hangos szót se mondott. Védte Erzsit a maga módján, védett bennünket, csendes, anyai türelemmel. De az öreg Karácsonyi hajthatatlan maradt. A tél úgy vonult el felettünk, hogy nem tudtuk, mi lesz a sorsunk. De a tavasz mindent megoldott. Nem, nem is a tavasz, hanem Erzsi. Azt mondta egyszer: — Ha apám nem egyezik bele, hogy összeházasodjunk, majd kényszerítjük, hogy beleegyez
