Irodalmi Szemle, 1969
1969/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti Miklós — élet és halál költője
Jaroslava Paiiaková Radnóti Miklós élet és halál költője A költő születésének 60. évfordulójára A modern magyar irodalom nagy jelensége Radnóti Miklós, tipikusan magyar költő, aki sorsával és filozófiai — művészi — hitvallásával mégis messze túlnő hazája határain s a koron, amelyben élt és alkotott. A már fiatal korában árván s a mások könyörületére és segélyére szorult költő, aki épp ezért haláláig túl érzékeny maradt, s az emberi megértés és szeretet hiányától szenvedett, 1927—28-ban a libereci (Csehszlovákia) kereskedelmi középiskolába került. Itt a város cseh-német közegében, ahol egy német munkásnővel első szerelmét élte át, elhatározta, hogy szakít az üzleti pályával, és humán tantárgyakat fog tanulni. Bár általában a harmincas évek kezdetétől számítják belépését az irodalomba, véleményem szerint mind ez ideig indokolatlanul nem értékelik érdemben korai, erősen expresszionista karakterű műveit, amelyek a libereci években nyilván a kettősen idegen környezet hatására születtek meg. Ebben az időben — talán inkább német hatásra — nemcsak művészi szempontból érlelődött, hanem az élet problémáival szemben is kialakította szocialista és demokratikus álláspontját. Különösen figyelemre méltó, hogy emberi öntudatosodása épp abban a történelmi korszakban ment végbe, amikor a hazai és a csehszlovákiai társadalmi valóság ellentéte a legkirívóbb volt. Ezért nem tartom véletlennek, hogy az első erősen expresszionista hangvételű magyar irodalmi folyóiratot, Liberecből — még Glatter Miklós név alatt — Wagner Györggyel éppen Radnóti szerkesztette. S bár a lap tiszavirág életű volt, nem csupán a magyar folyóirat-irodalomnak jelentős dokumentuma, hanem az akkori európai szellemi életben elfoglalt helye szempontjából is figyelemre méltó jelenség. Az 1928 című folyóiratnak határozottan sok a közös vonása a korabeli Európa művészeti és társadalmi avantgard törekvéseivel, amelyek akkor lényegében alig különböztek még egymástól, és egységesen hatottak, mintha egy talajból, egy szellemi forrásból és élményből fakadtak volna, akár Berlinben (Dér Sturm, Kunstblatt), akár Rómában (Női) vagy Zágrábban (Zenit), Bukarestben (Integrál), Párizsban (Lesperit nouveau, La revolution surrealiste), Bázelben (A. B. C., Das Werk), Pozsonyban (Dav), Antwerpenben (Net overricht), Prágában (Pásmo) jelentek meg. S ez a hasonlatosság nemcsak a grafikai szerkesztésben, hanem belső újjászületésre való őszinte törekvésben, az emberiségnek őszintébb és igazabb szóval, eszmével, kiáltással való megújításának vágyában is megmutatkozik. Ezért volt az avantgard művészet általános jellemzője a dinamizmus, az életerő s a világ teljes megújulásának vágya. Az 1928 már kiáltványszerű indító jelszavával — Tiszteld a fiatalokat! — is új értékek építőinek sorába állt, a felforgatás igényének hangsúlyozása nélkül, s ezért — véleményem szerint — van valami eltérő, egyedi vonása a húszasharmincas évek magyar folyóirat-irodalmához viszonyítva, éspedig á görcsös igyekezet az ájult emberi lelkiismeret és igazságérzet ébresztgetésére, az élet érdekében valami ellen, ami a folyóirat megjelenése idején még csak látomás, előérzet volt, de ma, történelmi távlatból nézve előrelátónak és hitelesnek bizonyul. Az egész 1928 szinte egyetlen kiáltás, az értelemnek szánt tiltakozás az
