Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - FIGYELŐ - Haltenberger Kinga: Reneszánsz a XX. században

Reneszánsz a XX. században

I Robert Kalivoda: „Moderní duchovní skutečnost a marxizmus“ Československý spisovatel, Praha, 1968)

A huszadik századot ú] reneszánsznak is nevezhetnénk. A legutóbbi háromszáz év forradalmának tüzében lángolt, de az ember csak tisztes távolságból melengette nála a kezét. Ha közelebb lépett volna hozzá, elhamvad.

Századunk forradalmak, háborúk, vérontások szülötte. Történelmi távlatból visszanézve minden forradalom az ember érdekeit szolgálja. S mégis, milyen gyakran lőttünk túl a célon! Az ember szolgálatában az ember ellen fordultunk. A forradalmak tüze most parázzsá enyhült, s mielőtt újra fellobbanna, szót kér az ember. Szót kér — és szót kap.

Szószólója ma a legtöbb politikus, tudós, filozófus. Szószólója Robert Kalivoda is, szinte jelentéktelenül kis terjedelmű, de igen érdekesnek látszó könyvével (magyar címe: A modern szellemi valóság és a marxizmus).

A filozófia feladata nemcsak az, hogy a többi tudományág eredményeit összegezze, hanem az is, hogy egyetemes tudásunkat gyarapítsa. Tehát hogy megtalálja a tudományok struktúráját, a részeik közti összefüggéseket, mindazt, amit ezek a tudományok saját eszközeikkel és saját szempontjaik szerint nem rögzíthetnek. Ezt vallja Kalivoda, s a speciális tudományok ilyen filozófiai kiegyensúlyozásával próbálkozik könyvében, amikor több tudományágat sorol egyetlen közös jelszó — az ember problematikája alá.

A könyv felépítése is jellegzetes: az esztétikum vizsgálatából indul ki, s a pszichológia, illetve freudizmus analízisén át a szabadság problémájához jut el. így a könyvet alkotó három tanulmány (A strukturalizmus dialektikája és az esztétika dialektikája; Marx és

figyelő

Freud: Maxizmus és liberalizmus) csak látszólag önálló: végeredményben egyetlen eszmefuttatás három részét képezik. Közös bennük, hogy új szempontokkal gazdagítják az utóbbi években szinte kritikátlanul elismert és ismételgetett marxizmust. Szerzőjük olyan összefüggésekre mutat rá, amelyeket — ha észrevettünk is — mellőztünk: „eretnek tanokként“ könyveltük el őket, s pozitívumaikat elhallgattuk. Kalivodának ez a lépése szervesen beleépül a XX. század emberi reneszánszába, abba a folyamatba, amelyben az idővel kiapadt tan ismét emberi húsvér tartalommal gazdagodik, hogy ily módon a megváltozott körülmények hű tükre és alkotó erejű ideológiája lehessen.

A strukturalizmus — gazdag cseh hagyományai ellenére — a 40-es és 50-es években kitagadott esztétikai irány volt. Ebben az időszakban marxista művészet- elméletként egy fiktív művészi program volt érvényben, s ennek szempontjából a „formalizmus a naiv tudatból őszinte felháborodást és ellenállást váltott ki“. A helyzet csak 1958-ban változott meg, amikor J. Zumr két tanulmányban felhívta a figyelmet Mukafovský és Iskolája pozitív vonásaira.

A leglényegesebb félreértés abból eredt, hogy az említett „marxista“ Irány Hegel esztétikájából indult ki, s a különben herbartista strukturalizmust ennek szempontjából bírálta. Ez természetesen nem tudományos eljárás, különösen akkor, ha a bírált alanyt nem teljes egészében szemléljük, csupán valamelyik részét — az említett esetben a strukturalizmus kezdeti stádiumát — ragadjuk ki, és tesszük bírálatunk tárgyává. Objektív bírálat csakis úgy lehetséges, ha az egészet tartjuk szem előtt, s ha a bíráló célja az önmegsemmisítés. Ezzel szemben a hegeli marxista esztétika a kritika által éppen önmagát akarta realizálni, s nem vette tudomásul, hogy az esztétikai gondolkodás fejlődésének maga is csupán egyik fokozata, nem pedig végleges formája. Kalivoda még arra is figyelmeztet, hogy a társadalomról vagy valamely szférájáról úgy is