Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - DISPUTA - Grétsy László: Az Irodalmi Szemléről a nyelvész szemével
Grétsy László az Irodalmi Szemléről a nyelvész szemével Megtisztelő, egyszersmind nagyon nehéz feladatra szólított fel az Irodalmi Szemle szerkesztősége, amikor arra kért: írjak bírálatot a lapban megjelent közlemények nyelvéről, értékeljem nyelvi színvonalukat. Megtisztelő ez a feladat, mivel eddig semmiféle kapcsolatom nem volt sem az Irodalmi Szemlével, sem más szlovákiai magyar nyelvű lappal; sőt, bár szégyellem, meg kell vallanom: nem is olvastam rendszeresen a szlovákiai magyar irodalmat. Ugyanakkor rendkívül nehéz számomra a kérés teljesítése, nem is egy okból. Nehéz azért, mert az Irodalmi Szemle közleményeinek jelentékeny része szorosabb értelemben vett szépirodalmi mű: vers, novella, regényrészlet stb., márpedig művészi ihletésű alkotásokat aprólékos, részletező nyelvészeti elemzésnek alávetni s nyelvhelyességi szempontból megbírálni kockázatos s nem is méltányos eljárás. (Nem véletlen, hogy az ilyen jellegű műértékelés a magyarországi szakirodalomban is fehér hollónak számít.) De nehéz azért is — s ez nem udvariaskodás részemről, hanem teljesen elfogulatlan, pártatlan vélemény —, mert az Irodalmi Szemle közleményéit olvasva- cédulázva a nyelvész alig-alig tud olyasmit följegyezni, ami akár a legszigorúbb mércével mérve is hibának, nyelvi vétségnek tekinthető. Mi tagadás, nyelvművelő kollégáimmal együtt én is hozzászoktam már, hogy bármit olvasok, önkéntelenül eszembe ötlenek a szöveg különféle rangú és rendű nyelvi-stilisztikai botlásai, fonákságai, visz- szásságai; s előbb-utóbb azon kapom rajta magamat, hogy ceruzával a kezemben olvasok, hol itt, hol ott téve egy-egy figyelmeztető jelet a lapszélre. Nos, e folyóirat 1968. évi első hét számát „célzatosan“ olvastam, szántszándékkal arra törekedve, hogy — ha már felszólítást kaptam rá — a leszűrhető tanulságok kedvéért pellengérre állíthassam a benne megjelent cikkek, írások idegen nyelvi hatást tükröző kifejezéseit, torz, sikerületlen mondatait; — ezúttal azonban a tudatos hibakeresés is szinte teljes eredménytelenségbe torkollott. Sem időm, sem — részben az előbbiből következőleg — elegendő felkészültségem nincs arra, hogy az elolvasott műveket témájuk, műfajuk s mondanivalójuk szempontjából is elemezzem. Pusztán a nyelvhelyesség nézőpontját érvényesítve azonban csak azt mondhatom, hogy olyan csiszolt, szép nyelvezetű írásokkal, olyan gondosan, nyelvileg is példamutatóan megszerkesztett mondatokkal, amilyenek az Irodalmi Szemle java részét adják, Magyarországon sem túlságosan gyakran találkozik az olvasó. Nagyon sok olyan lap van — persze főleg kisebb kört érintő, pl. üzemi, szakszervezeti, szakmai, hellyel-közzel azonban irodalmi is —, amely nyelvi színvonala, igényessége tekintetében többé vagy kevésbé elmarasztalást érdemel. Itt azonban erről szó sincs. Az Irodalmi Szemle olvasásakor lehetetlen észre nem venni, hogy szerkesztői és munkatársai jól tudják: külföldi magyarnak még a magyarországinál is jobban kell gondoznia, ápolnia anyanyelvét, hisz a nyelvromlás veszélye is jóval nagyobb, mint amott. Nemcsak tudják ezt a lap dolgozótársai, hanem ki is nyilatkoztatják. Én legalábbis nyilatkozatnak, eltökélt szándékot s közös véleményt tükröző, helyes elvi állás- foglalásnak érzem a nemrégiben 70. életévét betöltött s Pergőtűzben című monumentális
