Irodalmi Szemle, 1969
1969/4 - HAGYOMÁNY - Fried István: Csehek a régi magyar irodalomban
hagyomány Fried István Csehek a régi magyar irodalomban „Frigyes Csehország“ — Írja útirajzában Szepsi Csombor Márton. A korai középkortól kezdve együtt fejlődik Cseh- és Magyarország. A dinasztikus érdekek hol egymás mellé, hol egymással szembe állították a keletközép-európai államokat. Az 1335-ös visegrádi szerződés — melyet a cseh, a lengyel s a magyar király kötött — mondta ki először e népek érdekazonosságát, az e tájon élő államok egymásra utaltságát a német-római császárság fenyegető hatalmával szemben. A királyság központi hatalmának gyöngülése lehetetlenné tette az összefogás következetes érvényesülését. A török veszély, a Habsburg-hatalom expanziója önvédelmi harcra késztette a cseheket és a magyarokat. Ez önvédelmi harcban (XVI—XVII. század) fontos a közös hagyományok szerepe. A nemzeti lelkiismeret feladatát betöltő irodalom a barátság, a szövetség, egymás megsegítésének példáit sorakoztatja a közvélemény elé. A magyar írástudó pontosan látja a cseh-magyar együttműködés jelentőségét, s ennek szellemében — olykor önkritikusan — emeli ki az érintkezési pontokat: Húsz János megégetését, Mátyás király cseh kapcsolatait — s mutat rá a fejlődés párhuzamaira. A törökellenes közös harcokat idézi a valószínűleg 1476-ból származó Szabács viadala című énektöredék. Mátyás király serege javát cseh katonái jelentették. „Franc“, a főtisztes hadnagy, a cseh hős, a töredék egyik pozitív hőse, a „vitéz cseh nép“ fia. A közös ellenség ellen vívott küzdelem a két nép szövetségét eredményezte. A gyakori érintkezés következménye az irodalmi, mesei, zenei motívumok vándorlása, cseréje. Erre a Kolozsvárt — 1553-ban — kiadott Hofgreff-énekeskönyvben találtunk példát. Az Emlékezzél, mi történék miérettünk kezdetű dalnak dallama cseh eredetű, a Semmiért se bánkódjál... Tranoscius énekeskönyvében kapott helyet. Tán a véletlen egybeesésnél többet mond, hogy a králici biblia és Károlyi Gáspár fordítása egyidejű, s mindkét mű a protestánsok irodalmi tudatát, nyelvének hazai talajból fakadó szépségét erősítette szinte a XX. századig. A közös harcok hűséges krónikása: Tinódi Lantos Sebestyén. Pontosan tudósít: a török fenyegette végvárakban a magyarok mellett cseheket, szlovákokat, délszlávokat lát, Temesvárt Losonczi István kapitánynak „háromszáz cseh drabant“-ja volt; a török hitszegésnek e hős áldozatát nemcsak a magyarok siratják, de a délszlávok, a románok, a csehek s a szlovákok is. A népek nemcsak a gyászban egyek. Hiába szólítják — Tinódi hallatta — magyar, cseh, görög, szerb, horvát, szlovák, német s román nyelven megadásra az egri vár védőit. Tudjuk az eredményt: siker koronázta a soknyelvű védősereg elszántságát. Érdemes fölfigyelnünk arra, hogy a sokat tapasztalt, az ország helyzetét jól ismerő Tinódi elítéli Zsigmond király szószegését, Húsz megégetését: „Az üdő közben husztok támadónak, Csehországba hatalmasok valónak, Mindenütt királlyal hadban bírónak, Sok nemzetet ők hadban levágának. Nagy vetélkedés a hit felől vala, Conciliumot király tétetett vala, Szép szókkal husztokat hívatta vala, De hite ellen megölette vala."
