Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Duray Miklós: Utóirat Adám életrajzához

A földöntúli hangokra megrezdültek a hó alatt az elsárgult főcsomók. A lehullott és elszáradt gallyak mintha újraéledtek volna, s a hatalmas fák kezdték nyújtogatni törzsüket. Próbálták kiszorítani a dermedtséget szöveteikből, hogy újraéledjenek. A gyenge gallyak pedig Adám útjelzőjévé váltak. Vezérelték őt. Vezették mind beljebb és beljebb az erdőbe, de az erdő közepe még így is végtelen messze volt. A mai éjázaka volt Adám utolsó lehetősége, hogy megtalálja a szerelmet.

Az erdő hírmondói ágtól ágig továbbadva közvetítették až üzenetet: az erdő szélén láttak egy fehérruhás lányt. Lába nyomában apró, sárga virágokat nyitott a havas éjszaka. Sárgán világító csillagvirágokat.

Fénylő út a kristályos hóban.

És ki tudja, hogy ezen az éjszakán még hányan vágyódtak őt megtalálni, felkutatni, meglátni, ha csak egy percre is, s utána akár meghalni.

Adám elindult a fehér jégcsillagos éjszaka rengetegében, hogy meglelje az igazság sárga virágos útját. A fák gyenge gallyal irányították az erdő hírmondóinak utasítására, hogy merre menjen.

Már túljárt éjfélen, ahogy a csillagok mutatták, mikor rábukkant az útra. Apró lábnyomok jelezték a szerelem tündérének útját. A hó még nem fújta be a nyomokat, s a forró lépések helyén ott virítottak a sárga virágok. Még nem hullatták szirmaikat.

Adám a megfagyott hó tetején könnyedén lépegetett. így találkozott a sárga szirmok övezte lábnyomokkal. A nyomok az erdő közepe felé vezettek. Mind mélyebbre és mélyebbre hatolt az erdő sűrűjében. De a nyomok egyszerre eltűntek a fekete kövek fehérbe öltözött testénél. Tanácstalanul állt meg Adám. Hiába kutatott, nem lelte sehol a továbbvezető utat. De sietnie kellett, mert megint lehullt egy darab az éjszakából, s a csillagok is már halványabban ragyogták be az eget. Kialvóban voltak már, mint otthon a nagy karos gyertyatartó égő csonkjai, akkor, mikor éppen elindult az éjszakai, igaz- ságot-szerelmet kereső útjára. Visszanézett onnan, ahol a nyomok eltűntek, s mögötte lassan kelt a szél. A sárga virágok szirmaikat hullatták már, gyenge hóréteg fedte a nyomokat. A keresés újból az ismeretlenben folytatódott, de már az erdő mélyén. Az erdő hírmondói a gyémántmadarak szárnyán adták tovább a hírt: a sárga virágok újból megjelentek. A gyenge ágak karjukba emelték Adámot, s a gondolat sebességével vitték őt mélyebbre a sűrűben. A havas erdő mélyén vadrózsabokor virágzott, sárga virágokat hajtott, és tövéből Indultak tovább a lábnyomok, apró sárga szirmokkal szegélyezve. Már talán csak csillaghullásnyi idő választotta el Adámot a találkozástól. És a nagy sűrűségből egyszerre egy széles tisztásra vezettek a nyomok. A tisztás közepéből fénynyaláb emelkedett a szakadozottan úszó felhők felé, és közepében hatalmas öreg fa meresztgette óriás koronáját. Agai végén ragyogtak a csillagok. Itt végződtek a virágot nyitó kristálylábnyomok, és a fa körül az égető hőtől elolvadt a hó is. És a fa kérgén fejmagasságnyira egy gyémántszem csillogott: ott rejtőzött az éjszakai vándorlás kísértése: a szerelem-igazság istennője.

Adám leakasztotta övéről gyönygyháznyelű kését. Minden bátorságát és erejét összeszedve lépett a fához, hogy felmesse annak kérgét, ott, ahol a gyémántszem csillogott. És ahogy végighasította az öreg cserfa kérgét, ölébe hullott szemvakítő fehérséggel a szerelem és igazság kristálytiszta tüze.

Hosszú percekig állt révülten. Ügy tűnt, hogy az évszázados fa ágai egymás után hullatják el csillagleveleiket. A fénysugár pedig felemelte Adámot a földről, és elindította vissza a fák koronája által húzott égi országúton. Vissza, a végtelen mező szélén meghúzódó kis kunyhóba.

Vitte haza szerelmét, igazságát. És a csillagok már teljesen kihunytak, a lebegő út nyomában eltűnt, és a titokzatos erdő is a hajnali homályba veszett. De ahogy a gondolat sebességével haladt az úton, a keblén szorongatott tűz egyre jobban gyengült, mígnem fénye teljesen kihunyt. Csak egy száraz ágat tartott kezében, de a homlokán maradt valami fény.

A száraz faággal hazatért, s elrejtette párnája alá. És e nap reggelétől fogva kerülték őt az emberek, de az a különös gyémántfény' továbbra is ott ült homlokán mutatva, hogy találkozott az igazsággal, szerelmével.