Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Duba Gyula: Szabadesés (Regényrészlet)
géppisztoly, magyar géppisztoly, tus és závárzat nélkül, régi magyar lovassági karabély, melynél a závárt nem kellett felhajtani, csak hátrahúzni és előretolni, s ezzel az egyszerű mozdulattal a fegyver csőre töltve volt, és az ütőszöge fel volt húzva. Talált még néhány ismeretlen típusú géppisztolycsövet és egyéb fegyveralkatrészt. A határ is tele volt hátrahagyott felszerelési tárgyakkal. Vastag vörösréz telefonhuzal (ezt még a németek hagyták itt), csillogó alumíniumhuzal (vékonyabb és vastagabb). A telefondrótot tekercsekbe göngyölték, és izzadva cipelték haza. A lövészárkokban vászontáskákat, bőröveket és szíjakat találtak, máshol benzineshordókat, a telefonhuzalok hordónyi pléhorsóit, álcázó hálókat, frissen fűrészelt deszkából szögeit ládákat, vastag göngyöleg cigarettapapírt, rádió- és gépkocsialkatrészeket; járták a határt, és begyűjtötték a háború hulladékát. öregmama most is más véleményen volt. Nem helyeselte, hogy apja csavarogni engedi Morváit. Azt mondta: ki kell takarítani a szobákat, ki kell tapasztani a falakat és az eresz alját. A szerszámokat össze kell szedni és megélesíteni, a kapákat, a kaszákat, a késeket megfenni, összeszedni a tányérokat ős az evőeszközt. És fel kell ásni a kertet, nyitni a szőlőket, krumplit ültetni, és majd füvet kaszálni a tehénnek. A szalmát, takarmányt összegyűjteni, a szétszóródott gabonát és kukoricát felseperni. Fel kell ásni annyi földet és beültetni, amennyit csak kézi erővel lehet. Április volt, tavasz volt, buján zöldellt a fű, a háború messze járt a vidéktől, és eső után nehéz illatokat gőzölgött a föld. — S öregmama úgy szerette a földet, mint a pásztor az ostorát és furulyáját, mint a mesterember kedves szerszámát, mint a halász a fűzfákkal árnyékolt vizeket — és egy kicsit úgy, mint a zsugori ember a pénzt, féltőn és szenvedélyesen.... A vonat erdős dombok között kapaszkodott felfqlé, futása lelassult, lépésben haladt, a mozdony erősen zihált, és fekete füstfelhőket lőtt a tiszta égre. Aztán kiért a lapályra, meglódult, és egyre gyorsuló futással hagyta maga mögött a tájat. Zúgó vas- fergetegként átcsattogott egy hídon; a távolban város tűnt fel. Ismerős város volt, és Öregmama már a város utcáin járt, feketébe öltözve, ünneplősen, a harisnyája is fekete patentharisnya volt. Kezében csuhából font bevásárlószatyor. A szekerük a nagypiactéren állt. Morvái — hatéves kisfiú — egyedül ült az ülésdeszkán, és csavargatta a fejét, nézegetett. A lovak lóherét ropogtattak a saroglyából, a téren, ameddig a szeme ellát, szekerek és lovak tengere, a lófejek egyre lebuknak és emelkednek evés közben. Hogyan talál ide öregmama és az apja? Morvái fél, kedve lenne elsírni magát, tekinget, hátha meglátja őket valahol; sehol egy ismerős. Idegen kalapos és csizmás emberek járnak körülötte. Nem tévedtek el, Öregmama és az édesapja? Miért nem jönnek már? Hogyan tájékozódnak ezen az óriási téren, ennyi szekér és állat között? S észre sem veszi, öregmama egyszerre a szekér mellett áll, kissé mintha mosolyogna a keserves ábrázatán, és töltött csokoládét — Rumbát — nyújt felé. Megvagy még, gyerek? Nem féltél? Az állomáson kiszállt a gyorsból, gyalog ment a városba. Otthon érezte magát, sétált az ismerős utcákon, a nap magasról, perzselően tűzött az autóbuszra, amikor beszállt. Leült, és kinézett az ablakon, hogy elkerülje az ismerős tekinteteket, a kíváncsi szemek nézését, nem akart beszélgetni senkivel, egyedül akart maradni gondolataival, önmagával, a vidékkel, öregmamával, aki még van, ott fekszik az első szobában, hidegen és mereven, s holnap már nem lesz, csak őbenne és a szüleiben él tovább. Az autóbusz felért az utolsó dombra, s ő meglátta a faluját, nyomást érzett a szívén és a gyomra táján, mint azokban a pillanataiban, amikor belső izgalom és szorongó várakozás tölti el. Minden alkalommal elfogta ez az érzés a dombtetőn, amióta vendégként jár haza. Nem ismeri az eredetét, okát sem sejti, van, és ő számol vele. Egészen addig tart, míg be nem lép a kapujukon. Ott megszűnik, az udvar képe, a szülei első szava elfújja, nyoma sem marad. Kényelmetlen érzés, de úgy látszik, szükségszerű; a lelki feszültségek testi kísérőjelensége a szívdobbanás és a gyomoridegesség. Anyját látta meg először az udvaron; tyúkot kopaszt a trágyadomb mellett. A tyúkból vacsora lesz a sírásóknak. Megcsókolták egymást; hát megjöttél, nincs már Öreg- mama ... Anyja arca ünnepélyes, nem sír, de a szeme mélybarna és nagyon komoly, a viszontlátás öröme sem lop bele enyhébb fényeket; a házban jelen van a halál. Öregmama az anyjának is parancsolőja volt, becsületes, nagy és tiszteletet érdemlő ellenfele, aki minden módon igyekszik érvényesíteni akaratát.
