Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Duba Gyula: Szabadesés (folytatás)

Morvái szólni sem tudott, a helyzet tehetetlenné tette. Lám, a Nagyasszony elindult a maga egyéni útján, melyről senki sem tudhatja, hová vezet, ő maga sem tudja, merre tart, bizakodó mosollyal készülődik a végső győzelemre, közben a lelke atomjaira bomlik és kipusztulnak belőle az emberi együttélés szigorú törvényei. Morvái tanácstalannak és tehetetlennek érezte magát ezzel az öntörvényűén készülő emberi tragédiával szemben, némán topogott, és minden ellenvéleményt vagy magyarázkodást feleslegesnek tartott.

— Ahogy gondolja, kérem, tegyen meg mindent, amit szükségesnek lát.

Menekült tőle, fárasztotta a Nagyasszony. S odakünn a fénylő reggel valószerűtlennek tűnt, a napsütés, a meleg és a kék ég egy más világ díszletei voltak. Morvái rövid időre elvesztette valóságérzetét. Olyan volt most számára a világ, mintha már látta volna valamikor. Igen, ezek az épületek, fák, autóbuszok ismerősek, régen lehetett, homályosan emlékszik csak rájuk. Agya valami kusza belső valóságot igyekezett kivetíteni a park fáinak ráncos törzsére, a sárguló bokrokra és a homokos utakat bőven borító, zörgő avarra. Szűk világa énközpontúvá vált körülötte, s ezzel megkezdődött elkövetkező napjainak felemás, félálomszerű hangulata. Mit tegyen? Van rá lehetőség, hogy tegyen valamit? Elmenjen a városból? Hová? Haza nem mehet. Hová menjen. Hogyan lehetséges, hogy a rend és a nyugalom egyszerre ennyire felborult körülötte. Hová lett a biztonságérzete, a természetesség, mellyel az életét élte? Ml történik vele?

A szerkesztőség előtt bement egy kocsmába, és megivott két vodkát.

S amikor az ivóból távozott, azon töprengett, miért ivott?

A szerkesztőségben — érezte! — személye iránti közöny és idegenség terjed; a titkárnő gyors oldalpillantással tekint fel rá, ahogy belép, és alig köszön vissza; összenéznek mögötte az adminisztrációs osztály dolgozói, a képek mereven megbámulják a falakról. íróasztalán a papírok, levelek és újságok egy távoli világ kellékei. Tamás sem a régi — úgy véli! —, ha nem néz a szemébe egyenesen, sajnálkozó tekintetét érzi magán. A külpolitikai rovat vezetője leplezetlenül megbámulja, mintha azon gondolkoznék, hol látta ezt az embert, majd meg mintha csodálkoznék, hogy ő még mindig itt van, de nem szól semmit. Egyáltalán nagy és nehéz körülötte a csend.

S alighogy leült az asztalhoz, hívatja a főszerkesztő.

A főnök sértett és méltatlankodó arccal várja, de felháborodása mögött mély belső elégedettség terpeszkedik. Ö az erős, és igaza van. Szemében Morvái rossz útra tért, gyanús körökben mutatkozott, valami lappang mögötte, valami megengedhetetlen. A rendőrség is érdeklődött felőle, beszélik, hogy iszik, és az öltözködése hanyag, mintha nem törődne magával. Még elzüllik ez az ember! S a főszerkesztő az olyan ember szemével vizsgálgatta Morváit, mint aki sohasem fog elzülleni, mert nem abból a fajtából való, és gyanús esetekbe sem keveredik soha. De ez itt előtte Igen! Ki tehet róla? Csak ő maga. Aki egyszer elindult a lejtőn, az akarathiány mélységei felé, az úgyis menthetetlen. Csak bajt ne okozzon a zuhanásával másoknak. Morvái úgy olvasott a főszerkesztő kemény és hűvös tekintetéből, mintha minden gondolatát ismerné, s maga sem vette észre, hogy önmaga gondolatait olvassa ki a szeméből.

— Egy hisztériás öregasszony járt itt...

— Tudom... a háziasszonyom.

— Megmondanád, miért küldted ide?

A Nagyasszony árnya meglebbent a szobában, rángott az arca. Hogyan beszéljen róla ennek az embernek, hogyan magyarázza meg neki kapcsolatukat? Nem, képtelenség erről beszélnie. Nevetséges szereplője egy helyzetnek, melybe akaratlanul került. Talán ha kedve volna kedélyeskedni és nevetve elmesélné, hogy egy félbolond vénasszonyról van szó, aki beleőrült a sorsába és a magányába?l De a közte és a főszerkesztő közt fennálló viszony lehetetlenné teszi a kedélyeskedést. A főnök fütyül Széplakyné személyére, a főnöke őrajta kéri számon most a botrányt, amit Széplakyné okozott, s magatartásán az is érződik, hogy megvan a saját véleménye a dologról. Talán éppen azt gondolja, hogy egészen összeillenek, Morvái és a Nagyasszony. Elpirult, amikor ez eszébe jutott. Atkozott helyzet, ordítani volna kedve, de kire, miért? A körülmények logikája ellen tiltakozzon? Mi mindent fecseghetett össze az a vénasszony? Morvái nem a kérdésre felelt, egészen mást mondott, mint amit a főszerkesztő várt tőle.

— Miért akarsz te engem tönkretenni, főszerkesztő elvtárs?

A Nagyasszony logikája, villant át agyán a gondolat.