Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Egri Viktor: Némaság

— Nézd meg a könyveimet. Találsz köztük Thomas Mannt, Stefan Zweiget Feucht- wangert is. Nem vagyok elfogult... Azért szeretem őket, mert univerzális témákhoz nyúlnak, amiknek holnap is érvényük lesz. A szív és a lélek titkait kutatják, az élet és a halál, a lét és nemlét örök kérdéseit, a szenvedés lebírásának lehetőségét és a humanitás törvényeit.

— Tehát öreg napjaidra emberbarát lettél — vetettem közbe nem minden malícia nélkül. — De te is csak azt tarthatod művésznek, aki minden ellen van, ami túlhaladott, megérett arra, hogy valami új váltsa fel, ami az ember útját előbbre viszi.

— Ne haragudj, ez naivitás — felelte Kurt fölényesen. — Ha én humanitást emlegetek,, ez nem jelenti azt, hogy bedűlök minden békebarát szólamnak. A világ dolgait csak erős, kemény kézzel lehet elintézni.

A vendége voltam, és nem akartam provokálni, de úgy láttam, vitatkozni akar. Akkor hát legyen vita:

— Tehát háborúkkal, gyilkos erőszakkal, ahogy ti akartátok. Nem sikerült, és nem okultatok... Mérnök vagy, és tudhatnád, hogy a hatalmas tudományos és technikai fejlődés lehetetlenné tesz egy újabb világégést. A józan belátásnak végül is győznie kell.

Legyintett.

— Hát igen, nézzük akkor a dolgokat mérnökszemmel. Egy kicsit értek a világgazdaság kérdéseihez. Éppen eleget foglalkoztam velük. Azok döntenek el mindent, és nem a ti békebarát ábrándjaitok.

Mintha észbe kapott volna, hirtelen egy heves mozdulatot tett, aztán felém hajolt, arca egy árnyalattal sötétebb lett, s a keze reszketett, amikor a császárkörte likőrrel teletöltötte poharamat.

— Ne haragudj, másról szeretnék beszélni veled... Gondolom, nem azért jöttél, hogy a lázadás, a forradalom értelméről vitatkozz velem. Magadban bizonyára ugyanolyan nácinak tartasz, mint voltam. Nem tiltakozom, nem cáfolom meg. Csak annyit engedj mondanom: én is megszenvedtem a magamét!

Kísértésbe jöttem, hogy felelet helyett a koccintásra emelt pohárka aranyszínben csillogó tartalmát véreres, táskás szemei közé zúdítsam. Kurt mintha megsejtette volna szándékomat, nehezen leplezett indulattal hirtelen felállt.

— Meghívtalak, mert kíváncsi voltam rád ... Csodálkozol? Igen, a kíváncsiság miatt engedtem Bellának, hogy érted menjen, és a házamba hozzon... De te miért jöttél? Áruld el hamar! Szeretted volna látni, hogy dögrováson vagyok... és elégtételt érezz, otthon mindent elmondj a sógoromnak?

— Elégtételt? — néztem rá megütközve, és kedvem lett volna véget vetni a látogatásomnak. Nem, semmi értelme sem volt, hogy eljöttem. Kurt magatartása csak máz, magára kényszerített udvariassága mögött ott a régi gyűlölet, a hideg és szenvtelen gyűlölet, amit nem kell felszítani, benne él elevenen, és nem lehet kireke$zteni, olyan, mint a bőre, nem vetheti le. Idegen vagyok neki, egyetlen rokon gondolatunk sincs, mintha nem egy bolygón élnénk, s a szó nem arra van, hogy összekössön, hanem arra, hogy szétválasszon. így volt ez régen, s ilyen maradt, még ha a humanitás törvényeit emlegeti is, öregen és rokkantan is a régi maradt.

Csak arra vártam, hogy Bella bejöjjön, újra megkérdezzem tőle, üzen-e valamit haza, és indulhassak.

És ekkor váratlanul, egy csapásra minden megváltozott.

Ha most visszagondolok rá, nem tudok magamnak számot adni, hogyan történt, én mondtam-e valamit, ami Kürtőt így megváltoztatta. Kemény, pattogó hangja kissé meglágyult, s amikor kialudt szivarjáról leverte a hamut, és újra rágyújtott, hideg fényű szemére mintha árnyék hullott volna. Már nem volt olyan hűvösen udvarias, talán régirégi barátságunknak valami emléke ébredt benne, hogy merőben más hangot ütött meg.

— Bella tavaly otthon volt, és meghívta ide hozzánk Tomit. Várom én is szeretettel, bár nem éltünk nagy barátságban, tudhatod. Azóta csaknem egy negyed évszázad múlt el. Talán nem rója fel csak az én bűnömül, hogy a két fiam elpusztult... Tomi akkor haragudott rám, hogy negyvennégy telén én kényszerítettem őket az SS-be. De én nem tartottam reménytelennek a hadihelyzetet. És nekem akkor példát kellett mutatnom... Beismerem, vak voltam. Eleget bűnhődtem a vakságomért. Bella húsz esztendeig nem beszélt velem... Igen, pontosan húsz évig, a nyugdíjaztatásomig. Ezt persze te nem