Irodalmi Szemle, 1969

1969/4 - Egri Viktor: Némaság

Egri Viktor

némasúg

Alig keveredtem a Bahnhofplatz szédítő forgatagába, valaki magyarul jő hangosan a nevemen szólított.

Meglepetésemben szinte gyökeret vert a lábam, és pillanatokba telt, míg felocsúdtam. Nem akartam hinni a szememnek, hogy a véletlen Bellával hozott össze ebben a vadidegen német városban.

Elfogódottan nyújtotta a kezét, mintha attól tartott volna, hogy nem fogadom el. Ostobaság! Még azokban a nehéz esztendőkben sem tartottam vele haragot, amikor már nem beszélhettünk egymással. Bella sohasem ment el mellettem úgy, hogy valami be- vallatlan titkos cinkossággal ne viszonozta volna a köszönésemet. Elég volt egy biccentés vagy mosoly, hogy a tudomásomra hozza, testestül-lelkestül azért nem adta el magát.

Kurttal, a férjével, egykori iskolatársammal szűnt meg a barátságom; nem is egyszerre, inkább apránként töredezett szét és roppant ketté, ahogy a szú őrli meg a fát, és vájja bent észrevétlenül üresre.

— Nem tudta, hogy itt élünk?

Ráhagytam, hogy tudom, noha nem ez volt a tiszta igazság. Otthon néha látom Tomit, Bella öccsét, s ezek a ritka, percnyi találkozások mindig felidéznek valamit a múltból, amit jobb volna teljesen elfelejteni, eltemetni. Ha Tomi szólt is valamit Belláékról, nem emlékeztem rá, hogy Kölnben, Düsseldorfban vagy itt, Frankfurtban laknak-e, és nem akartam tájékozatlanságommal Bellát megbántani, mivel annyira örvendezett a találkozásunknak.

— Van egy kis szabad ideje?

— Van. Teljesen céltalanul akartam kódorogni, csak úgy pihenésképpen.

— Nem ülnénk le valahol egy kávéra?

— Szívesen — mondtam, és követtem Bellát egy közeli cukrászdába.

— Mindjárt megismertem — nézett rám, amikor egy aranycirádás, fehérlakkos asztalkánál helyet foglaltunk. — Egy csöppet sem változott meg.

— Ezt nekem kellett volna mondanom. Esküszöm, nem udvariasságból.

Bella a Károlyi lányok legszebbike volt, igézetes, elragadj teremtés, nem a korán hervadó babaarcúak fajtájából, de azokból a magasra nőtt, gesztenyebarna hajú szépségekből, akikből öreg napjaikban is az otthon nyugalma és bája árad ugyanolyan természetességgel, mint hódító fiatalságukban.

Kabátja alatt zárt, fehér blúz volt, nyakában aranyláncon apró kereszt.

— Eljönne hozzánk, ha megkérném? — faggatott.

Lehetetlen, meghökkentő kívánság volt. Csaknem huszonöt éve, hogy Kürtőt utoljára láttam. Bella tudhatná, hogy akkor már semmiféle barátság nem volt köztünk. Nem tehetek eleget a kérésének, nem futja időmből, holnap reggel indulunk vissza, felelhettem volna, de nem akartam ilyen udvarias kifogással visszautasítani. Talán itt laknak