Irodalmi Szemle, 1969

1969/3 - HAGYOMÁNY - Szalatnai Rezső: Scherer Lajos és A Mi Lapunk

keletkezett: Ady, Móricz és Szabó Dezső olvasása hozta létre. Az ifjúság megtelt a magyar sors lírájával s a társadalom romantikusan idézett realista kérdéseivel. Fenyves Pál a Prágai Magyar Hírlapban 1925. április 16-án arra kérte a szlovákiai magyar írókat: írjanak az ifjúság lapjába. S valóban: küldtek „egy-egy virágszálat“ az írók, majdnem mindenki, és ingyen, úgy, ahogy mi írtunk, diákok. Sikerült Scherer Lajost meggyőzni arról, hogy a lapnak új, jobb nyomdai formát is kell biztosítani a losonci Vígh- nyomdában, ahol A Mi Lapunkat mindvégig előállították. Megcsináltam az új tükröt.

1925-ben a decemberi számban egyszerre két költő jelezte, hogy szava van az ifjúsághoz: Győry Dezső és Mécs László, az ország vezető magyar poétái. Győry Prédikálok című versét jelentette meg, a forradalmi igazságkeresés és reális életnézet versét, Mécs a keresztény mártírsorsot idézte. Darkó István Hradec Královéból, ahol katonáskodott, írt megható levelet, Krammer Jenő Tolsztoj utolsó titkárának megszólaltatásával a nagy orosz realistát és humanistát idézte. Én írtam a vezércikket az ötéves lapról. „Jő munkát végeztünk" vallotta a cserkész-köszöntés egyszerűségével cikkében Scherer Lajos, aki egyedül mert kiállni a porondra a szlovákiai magyar tanárok közül. Nem félt, tiszta volt a Ielkiismerete.

1926 júliusának első hetében csapatközi cserkész-táborozást hívott össze az egyetemi hallgatók Szent György-köre, vagyis Balogh Edgár. Engem is sebtiben cserkész-ruhába bújtatott, s magával vitt az Alacsony-Tátra egyik völgyébe, a liptószentiváni fenyvesbe. Ott határoztuk el, hogy a csehszlovákiai magyar ifjúság irányító szervezete lesz a három Szent György-kör (Prágában, Brünnben és Pozsonyban működött). Edgár volt a táborparancsnok, én az ő sátrában laktam. Éppen megbeszéltünk valamit, késő délután volt, amikor énekszó veri fel a tábort: „Parancsol, de parancsol Lajos bácsi, a losonci parancsnok" — harsogta tizenhárom árvalányhajas losonci cserkész. Megérkezett Scherer Lajos. Fiúi szeretetem ott mélyült el, mert megismertem az embert. A szakállas, napbarnította Lajos bácsi is a parancsnoki sátorban kapott helyet. Bár szabott műsorunk volt, jutott idő arra is, hogy sétáljunk a hegyekben. Egyszer őrségen voltunk^ a tábortűz körül ültünk takarókban hajnalig. Kitártuk lelkünket. Lajos bácsi elmondta, hogy ő Överbászról származik, svábok fia, de aki kétségbe merné vonni az ő magyarságár; annak nekimegy. Saját szorgalmából tartotta fenn magát, tanítva tanult, Kolozsvárt végezte el az egyetemet, magyar-német szakos tanár lett, Losoncon kapott állást, nagyon szereti ezt a várost. Elmondta, hogy szabadkőműves. Haladó gondolkodású, irodalmi műveltségű, keresztény erkölcsi magatartású humanistát ismertem meg benne. A levelek tanárszerkesztője s a megismert férfi azonosodtak a tiszta hegyi forrásoknál.

Egy hónappal előbb nagy fordulattal ívelt föl A Mi Lapunk. A júniusi szám famentes papíron jelent meg színes borítékkal, 18 művészi rajzzal, mely A Mi Lapunk számára készült. Csáder László kitűnő fejléceket rajzolt a rovatok számára. Segítsetek címen írtam a vezércikket. „A Mi Lapunk csoda. Segítünk, segítünk, segítünk!" — írta nekem express-lapon Balogh Edgár Prágából. Ugyanis megnőtt az előfizetők száma, és Lajos bácsi a pénzt a lap fejlesztésére fordította, úgy, ahogy kértem őt, s javasoltam neki. Űjabb írók csatlakoztak a munkatársak közé. Már felfigyelt a lapra Magyarország és Erdély magyarsága is. Berlinből Farkas Gyula akkor még ifjúsági íróként csatlakozott a laphoz, Budapestről Radványi Kálmán, a Zászlónk szerkesztője küldött cikket, írt okosan Szvatkő Pál és Szombathy Viktor, s elmélyült elmeéllel kezdett írni olvasmányairól egy pozsonyi diák, akiből Peéry Rezső lett. A Hírek rovata a lapszámok végén olyan látvány volt, mint a méhkasok képe. Csupa aprómunka, csupa épülés és kiegyenesedés. Hatszáz magyar cserkész volt, s közel háromezer középiskolai diák A Mi Lapunk körül.

A lap 1927. évi januári számát ismét Mécs László és Győry Dezső egymás mellé kerülése jellemzi. Talán szándékosan tette ezt a szerkesztő. A krisztianizmus fehér fénye s a kisebbségi géniusz, a szárnyra kelő vallomás a szlovákiai magyarság elhivatásáról, áramszerű szerepéről a magyar társadalomban. Messianizmust és nemzeti reneszánszot hirdetett Győry rövid versszerű prózája. Ehhez csatlakozott Balogh Edgárnak A csata jelé című nevezetes írása. Megvallja, hogy a cserkészet nem elégítheti ki a kisebbségi magyar fiatalságot, azaz csak olyanformán, ha ezt a fogalmat kiszélesítjük „bonyolult féligazságok helyett a teljes emberi testvériesség egyszerű igazságává". A cserkészet: élethivatás lehet. A Szent György-kör azzá akarja avatni. „Zúzott magyarságunkat — folytatja Balogh Edgár — vadul, nagyon kell szeretnünk, tehát nem kívánhatunk a ben