Irodalmi Szemle, 1969
1969/3 - Gál Sándor: Elsőosztályú magány
— Lehet, hogy nem fájt neki — mondtam. — Lehet... Nemrégen láttam egy halottat a Vargáék szérűjén. Annak fájhatott. Hasába vágódott a szilánk. A kazaltól egészen a kerítésig mászott, maga után húzva a beleit. A hó végig az udvaron véres volt. Éjszaka kaphatta a szilánkot, mert reggelre olyan keményre fagyott, mint a kő. Bözsi néni kiment az emberekhez. Egyedül maradtam Szomszéd Jóskával. Álltam az ágy előtt, és néztem a szemét, amely olyan volt, mint a halaké, mozdulatlan, merev. Kint hirtelen szétszakadt a csend. Távol, a tó környékén géppuska szólt, a magasból repülőgépek tompa morajlása hallatszott. Bözsi néni a két sírásóval bejött. Fürjes bácsi a lapátját is magával hozta. Bözsi néni levette Szomszéd Jóskáról a duny hát, az emberek pedig felemelték a halottat, és a koporsóba fektették. Egy ideig tanácstalanul álltak felette. — Szólni kellett volna az esperesnek — mondta hosszú hallgatás után Fürjes bácsi —, így mégiscsak ... pap nélkül, csak úgy ... elkaparni... Nézték egymást, és nem tudták, mit tegyenek. Akkor Bözsi odaállt Szomszéd Jóska koporsója mellé, és halkan énekelni kezdett. „Nincs már szívem félelmére...“ A két férfi az első mondat után vele mondta a szöveget: „Nézni sírom fenekére ...“ Ezt én is ismertem. Minden temetésen ezt énekeltük, mikor a halottat a sírba eresztették. Énekeltünk mind a négyen. Mikor ott tartottunk, hogy: „változzatok félelmeim...“ elkezdtek ágyúzni. Bummm ... sriííí... bummm! A levegő megtelt sistergéssel, süvöltéssel. De mi csak tovább énekeltünk: „Reménységgé, örömökké, Mert nem alszom el örökké...“ Fürjes bácsi ezután rászegezte az ólajtőt a Szomszéd Jóska jászol-koporsójára. Mikor kész volt, felemelték a koporsót, és kivitték a kocsiszínbe. A sír övig érő sekély gödör volt. Beletették Szomszéd Jóskát, aki sok spirituszt ivott, és gyorsan betakarták a fagyos földdel. Ezután a kocsit föléje gurítottuk. Bözsi néni visszavitte a szerszámokat a kamrába, én pedig hazamentem. A fagy Csípte a fülemet, és éhes voltam. Anyám adott egy szelet kenyeret és teát. Utána lementünk aludni a pincébe. Másnap reggel átjött Bözsi néni. — Kibontották a sírt... valaki elvitte feje alól a vánkost. Most nem sírt. Nekem meg az jutott eszembe, amit Péter bácsi mondott tegnap, hogy Szomszéd Jóska úgy fog a jászol-koporsóban feküdni, mint a Kisjézuska. Srrííí-huu ... ssríí-huu ... Hallom a gőzös dohogását, és hallom az ágyúgolyók süvöl- tését is. Vannak hangok, ízek, illatok, amelyeket bármikor felidézhetek. Együtt s egyszerre. A fülke szemben levő oldalán a képen a Lomnici-csúcs fehér fensége változatlan. A hegyek nem halnak meg egykönnyen. Csak az emberek. Jó lenne aludni. De ezt még nem tanultam meg. Pedig nagyszerű volna végigaludni az utakat. Nem látnám a billegő tájat, nem gondolnék arra, hogy a fák egyszer kitépik gyökereiket; egyáltalán semmire se gondolnék. Minden úgy futna el mellettem, mintha nem is lenne. Egyetlen suhanás volna az út. Fehér vagy fekete csík. Tiszta, világos, egyértelmű. Nem látnám a fülke öt üres ülését, ahonnan hiányoznak az utasok, sem a monogramos tükröt, s talán Szomszéd Jóska halála sem jutna az eszembe. Csakhogy nem tudok aludni. Hiába zárom le a szememet, hiába határozom el, hogy márpedig most aludni fogok, nem sikerül. Billeg velem a kocsi. A hosszú fémkígyó feje gőzt okád, és felbőg... A hegyek nem halnak meg egykönnyen.
