Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Kovács Endre: A Kossuth emigráció
idején a monarchia hadseregének zöme császárhű maradt, csak egyes olasz és lengyel legénységű zászlóaljak csatlakoztak Kossuth lobogójához, a hazai földön állomásozó magyar sorezredekből és mozgó nemzetőr-zászlóaljakból alakult honvédséghez. Az ifjú Ferenc József hadereje két egymástól távol eső hadszíntéren, Magyarországon és Lombardiában volt lekötve. Ebből az időből datálódnak a kapcsolatok Piemont és a forradalmi magyar kormány között, amely az átmenetileg újra feltámadt Velencei Köztársasággal is fölvette az összeköttetést. Ha nem is tartozik szorosan a könyv témájához, meg kell említenünk, hogy Károly Albert piemonti király 1848 nyarán még röpcédulákat terjesztetett a Lombardiában állomásozó granicsárez- redek között, s ezekben arra bíztatta őket, hogy ne ellene harcoljanak, hanem menjenek haza, és fordítsák fegyvereiket a szerbeket és horvátokat elnyomó magyarok ellen. Fel kellene tehát dolgozni az 1848/49-es háború történetét egyrészt Ausztria, másrészt Piemont és Velence között, különös tekintettel annak a magyar helyzetet érintő kihatására. A szerző által írott alfejezet a téma kötöttsége miatt csak informatív jellegű lehetett. Mindenképpen megvolt az alapja az olaszok és a magyar emigráció közti együttműködésnek, amely a krimi háborút lezáró békekötésig elsősorban a köztársasági érzelmű Mazzinira, 1959 elejétől pedig Cavour grófra, a piemonti külügyminiszterre támaszkodott. Marx és Engels bírálja Kossuthot, amiért III. Napoleon kedvéért feláldozta Mazzinit, Kovács Endre viszont Kossuthot védi azzal, hogy az időközben feltárt dokumentumok szerint Kossuth ismerte ugyan III. Napoleon megbízhatatlanságát, ám az adott politikai helyzet a vele való e- gyüttmüködésre kényszerítette. A legkorrektebb magatartást a magyarok ügye iránt Garibaldi tábornok tanúsította, akinek felszabadító hadjáratában számos magyar vett részt. A lengyel kapcsolatok kérdése a magyar történetírásban jóformán terra incognita volt, még Divéky Adorjánt, a lengyel kérdés kitűnő ismerőjét sem érdekelték különösebben a lengyel és a magyar emigrációnak a szabadságharc bukása utáni kapcsolatai. Ezért a szerző legelőször is a lengyel emigráció két táborát, majd Kossuth konföderációs tervét és a lengyel emigrációnak vele szemben elfoglalt álláspontját írja le, a magyar-lengyel viszonyt a krimi háború idején, az 1863. évi lengyel felkelést magyar vonatkozásaival együtt, s egyúttal jó alkalmat kap, hogy lord Palmerston perfid magatartását vázolja. Még in- korrektebb volt az emigrációval szemben Cuza fejedelem viselkedése, amiről a román kapcsolatok fejezetében olvasunk. Az 1848/49-es magyar forradalom gyenge oldala a nemzetiségi kérdés rendezetlensége volt. Az erdélyi és délvidéki — helyenként már balkáni jellegű — fajháború megszüntetésére és a megegyezési kísérletek realizálására Paszkevics tábornagy hadainak intervenciója miatt már nem került sor, de egy külső hatalom megjelenése a Kárpát-medencében gondolkodóba ejtette a szerb fejedelmi kormányt. Ennek folytán ugyanazok a szerbek, akik még a szabadságharc folyamán irreguláris csapatokat küldtek magyarországi fajtestvéreik segítségére, most a magyarországi szabadságharc menekültjeinek nyújtottak segédkezet. A magyar emigrációban Kossuth mellett jelentős szerepet játszott gróf Teleki László, Vetter Antal altábornagy, Türr István (az olasz királyi hadsereg tábornoka), Klapka György altábornagy (Komárom várának legendássá híresült védője), Pulszky Ferenc, a Kossuthtal szembeforduló Szemere Bertalan és mások. Kossuth a debreceni trónfosztó törvény kimondása óta haláláig következetesen szemben állt a Habsburg-uralkodó- házzal. Az akkori kamarilla magyarellenes politikájának az volt a lényege, hogy a magyar érdekek figyelembevétele nélkül, a peremnépek felhasználásával akart kormányozni, negligálva Sa- voyai Jenő herceg egykori figyelmeztetését, hogy a birodalom súlypontját Budára kell helyezni. Savoyai Jenő nem volt magyarbarát egyéniség, de reálisabban gondolkodott, mint akkori uralkodójának környezete. Kossuth álláspontja tehát az volt, hogy amikor az uralkodóház egy idegen hatalom behívásával hajtotta végre a kamarilla (tehát végeredményben egy politikai jellegű érdekcsoport) akaratát, ahelyett, hogy korrektül megállapodott volna a magyarokkal, történelmi szerepét eljátszotta. Ezért a Habsburg-monarchia helyét egy dunai konföderációval kívánta helyettesíteni, a- melynek tagjai Magyarország, Horvátország, Szerbia és Románia lettek volna.
