Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - Kundera, Milan: Szimpozion
őt. Egész este csak az volt neki a fontos, hogy mit tesz maga, hogy ránéz-e, rámoso- lyog-e, mond-e neki valami szépet. S emlékezzen csak, mit mondott“. „Semmi szönyűséget nem mondtam“, védekezett Flajšman, de a hangja eléggé bizonytalanul csengett. „Semmi szörnyűséget?“ nevetett a főorvos. „Kigúnyolta a táncát, holott csak a maga kedvéért táncolt, brómot ajánlgatott neki, és azt állította, hogy onánia való Alžbetá- nak. Semmi szörnyűség. Amikor sztriptízt táncolt, leejtette a szoknyáját.“ „Miféle szoknyáját“ védekezett Flajšman. „A szoknyáját“, mondta a főorvos. „S ne játssza itt a hülyét. Végül aludni küldte, holott pár perccel azelőtt vett be frissítő porokat“. „De hiszen Havelre bukott, nem rám“, védekezett Flajšman. „Ne komédiázzon“, mondta a főorvos szigorúan. „Mit tehetett, ha maga nem akarta őt észrevenni. Provokálta magát. S nem is kívánt mást, csak egy csipetnyi féltékenységet. Maga gentleman!“ „Ne kínozza már, főnök“ szólt az orvosnő. „Flajšman kegyetlen, de azért fiatal!“ „Egy bosszúálló arkangyal“ szólt Havel. Mitológiai szerepek „Igen, tényleg“, mondta az orvosnő, „nézzék csak meg: olyan, mint egy szép, gonosz arkangyal“. „Mitológiai társaság vagyunk“, jegyezte meg álmosan a főorvos, „mivelhogy te vagy Diana. Frigid, sportos, rosszindulatú“. „Maga meg szatír. Megvénült, csemcsegő, fecsegő szatír“, mondta az orvosnő. „S Havel, ő Don Juan. Nem vén, csak vénülő.“ „Hogyne. Havel a halál“ mondott ellent, régi tézisét előhúzva a főorvos. A Don Juan-ok vége „Ha nekem kell eldöntenem, hogy Don Juan vagyok-e, vagy a halál, kénytelen vagyok, ha nem is szívesen, a főnök pártjára állni“, mondta Havel, és jót húzott a borból. „Don Juan. Hiszen az hódító volt. Sőt nagybetűs. Nagy Hódító. Kérdem önöktől, lehet-e az ember hódító ott, ahol senki se védekezik, ahol minden lehetséges ős minden engedélyezett? A Don Jüanok kora lejárt. Don Juan mai unokája már nem hódít, hanem csak gyűjt. A Nagy Hódító alakját felváltotta a Nagy Gyűjtögető alakja, csakhogy a Gyűjtögető éppenséggel nem Don Juan. Don Juan tragikus hős volt. Bűnnel terhes. Vidáman vétkezatt, s kikacagta az istent. Elkárhozott, s a pokolban végezte. Don Juan drámai terhet cipelt a vállán .terhet, amilyenről a Nagy Gyűjtögetőnek ma már sejtelme sincs, mivel az ő világában minden teher súlyát veszítette. A kőszikla pehellyé lett. A Hódító korában egyetlen pillantásnak akkora volt a súlya, mint a Gyűjtögető korában tíz évi szorgalmas testi szerelemnek. Don Juan úr volt, a Gyűjtögető rabszolga. Don Juan tapintat nélkül hágta át a konvenciókat és a törvényeket. A Nagy Gyűjtögető orcája verítékével tölti be a konvenciót és a törvényt, mivel a gyűjtögetés ma már a jó erkölcs, a bonton, sőt kötelesség dolga. Hiszen, ha egyáltalán nyomja a lelkemet valami bűn, nem egyéb, mint az, hogy nem kell Alžbeta. A Nagy Gyűjtögetőnek semmi köze tragédiához, drámához. Az erotika, amely egykor katasztrófák csírája volt, ma a Nagy Gyűjtögető jóvoltából a reggelihez, az ebédhez, a bélyeggyűjtéshez, a pingponghoz hasonlatos, s még jó, ha nem egy villamosúihoz és bevásárláshoz. Az ő jóvoltából az erotika beilleszkedett a szürke hétköznapok körforgásába, kulissza lett a színpadon, amelyre ezután a valódi drámának kellene lépnie. „Jaj, barátaim“, kiáltott fel patetikusan Havel, „az én szerelmeim (ha szabad így neveznem őket) csupán deszkái egy színpadnak, amelyen semmi se történik.“ „Kedves doktornő, kedves főnököm: Önök szembeállították Don Jüant és a halált. Puszta véletlenből és gondatlanságból a dolog lényegére tapintottak. Nézzék csak! Don Juan a lehetetlennel küzdött. Ez az, ami igen-igen emberi volt benne. A Nagy Gyűjtögető birodalmában nincs lehetetlenség, mert ez a halál birodalma. A Nagy Gyűjtögető maga a halál, aki eljött a tragédiáért, a drámáért, a szerelemért. A halál, aki eljött Don Jüanért. A pokol lángjai közt, ahová a komtur küldte, él Don Juan. De a
