Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - DISPUTA - Jaroslava Pašiaková: F. X. Šalda tiszteletére
miatt azokkal foglalkozunk, amelyek szerintünk ma is rendkívül időszerűek. Először is nem kerülhetjük meg Saldá- nak a modern, elsősorban köztársasági rendszerű államok művészetéről, azok társadalomalkotó funkciójáról vallott nézeteit. Šalda a csehszlovák állam keletkezésének első pillanatától fogva szívügyének tekintette, hogy rendszere mélyen demokratikus legyen. Ehhez azonban igazi demokraták kellenek, akik a demokráciát csak nevelés, illetve átne- velés útján sajátíthatják el. „Az egészséges fejlődés mindenben belülről kifelé haladó spontán folyamat.“ — „Ahol a szellem nem igazán demokratikus, ott minden demokratikus államrend sekélyes és ingatag, s veszélyeknek, majd elöbb- utóbb pusztulásnak van kitéve.“ — „Igazi demokratának lenni annyit jelent, hogy az ember alkotó legyen.“ — E belső demokrácia nevelői főleg „költők, gondolkodók, művészek, filozófusok, istenkutatók és istenteremtők“ lehetnek. Különösen fontos szerep várhat itt a művészetre, amely mint Šaldával együtt Svoboda professzor is hangsúlyozza, „nem luxus, nem is dekoráció“, ellenkezőleg: „a művészet s a költészet lényeges, valóban tektonikus alkotórésze a köz- és közösségi életnek.“ Šalda, bár maga sosem volt puritán, mindig hangsúlyozta, hogy „az irodalom nem lehet erkölcsében frivol... csak a gonosszal, csak az erkölcsi közönnyel nem léphet egyezségre a költői mű.“ Šalda követelménye, hogy aki a társadalom ügyeit kívánja irányítani, az legyen elsősorban „politikailag alkotó“ (politicky tvorivý). Számolnia kell „a modern ember legnagyobb fájdalmával — gondolat és cselekvés megosztottságával". Helyesen látja, hogy modern korunkban mind ritkább az az emberfajta, amely „vágyait, álmait, gondolatait, eszményeit“ meg is valósítja. Ezért mind a művésznek, mind a politikusnak az a kötelessége, hogy a gondolatot és a cselekvést, az akaratot és az észt egyesítse. Šalda ezeken a kérdéseken sokat töprengett, elméleti írásaiban, de szépirodalmi műveiben is. A jó kormányzatról című tanulmányában (O dobré vládé, Kritické projevy, 10) régi keleti bölcsességből indul ki: „Az igazi kormányzás semmi több, mint az a képesség, hogy a birodalomban minden személyt és minden dolgot a megfelelő helyre tegyünk", azaz „a megfelelő férfit a megjelelő helyre állítsuk!" Tömegek (Zástupové/ című monumentális drámájában aláhúzza a gondolatot: „A tömeg, a nép névtelen, ám épp ezért ők a fájdalmas reménység nagyerejü munkásai... a lét magasabb rendű képződménye ... minden tragikumon túl a társadalmi Reménység dala." (Brezinának szőlő ajánlásában.) Tömeg és egyéniség, diktátor — tragikus konfliktusát abban látja, hogy bár az utóbbi minden egyénit fel akart áldozni a forradalomnak, s egy-egy pillanatában egy akart lenni a néppel, a végén mégis úgy tesz, ahogy a pillanat vezényel — „nem a gondolat parancsa szerint, nem annak eszközeként“... „Ezért teheti — s teszi —, hogy gyilkol, és súlyos jogtalanságokat követ el. „A tömeg“ azonban — Šalda szerint — nem engedi, hogy nagy egyéniségek szellemi hagyatékával visszaéljenek ... Látjuk hát, hogy Šalda idealisztikusan hitt a tömegek belső újjászületésében, nevelhetőségében, sőt nemes történelmi funkciójában, mert bennük látta eszmény és tett egységének a biztosítékát. Ezért állnak hozzá közel olyan gondolkodók és művészek, mint Nietzsche vagy Heine, és R. Rolland is, tehát akik felül tudtak emelkedni maguk és nemzetük kor- látain, a kor, a faj előítéletein. Šalda azonban nemcsak a kor kritikusa és erkölcsi mércéje volt, hanem egyik segítője is azoknak, akik korukat — mint ő — megelőzték, vagy legalább más szemmel, a technika és tudomány lencséjén át szemlélték. Ezzel magyarázható, hogy hajlott a poetizmushoz, a 20-as évek cseh költészetének modernista áramlatához, amiért sok általa „mellőzött“ művész úgy bírálta, mint „hízelgést a legfiatalabbaknak“, hogy magát is „fiatalnak higgyék“. Holott ez esetben is — mint annyiszor — csúnya megfontolt rágalomról volt szó, az ellen az egyéniség ellen, aki a fiatalokat, akár Wolker és Fučík, akár Nezval és Seifert esetében valóban megértette, és törekvéseiket, hogy az embert a maga összetettségében és sokarcúságában új művészi eszközökkel fejezzék ki, támogatta. Talán máig sem értékeljük kellőképpen azt, amit éppen Svoboda professzor látott meg Šaldában éles szemmel: miért hogy Šaldának a poetista költészetben főleg annak „humora és derűje, tréfás, sziporkázó szelleme, öröme s végül bla-