Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: A lírai vallomás hogyanja
„Hatvanöt éves öregek lapátolják a havat, szórják a műtrágyát, tejet hordanak, bajuszuk nem dértől fehér; műtrágyát szórnak, ml a bér?!“ (A mindenség alatt) „Mert ekkor még nem figyeltem arra, ami tegnap és ezer éve történt, mert akkor még nem találkoztam Sandburg fűanálógiájávál és az eső sem volt több víznél. Mikor még mindennek csak egyetlen értelme volt és egyetlen jelentése." (Lovak) „Égből kimetszett szelíd metaforákat látok Kókadt bokrokon fennakadt néhány levél Pohár az asztalon szomorú-üresen Összeérnek lassan a tárgyak a csenddel“ (Láz és rontás) íme, mennyi hatás, mennyi keresés; mennyi forma (vagy formátlanság?) a whitman! (Jócskán felhígított) vitalitástól Mécs László semmire sem kötelező emberszeretetéig, a „szocialista“ idilltől s a Petőfibe oltott Nagy László-i népdalkísérlettől a sláger szen- timentalizmusáig, s a nyers riport-anyagtól addig a személytelenségig, sajátos idő-élményig, ahol „Összeérnek lassan a tárgyak a csenddel"! S hol keressük ebben az amorf sokféleségben a költőt? Ozsvald költői világa még együtt épült a költő eszméletével, s objektív környezete szubjektivitásának kötőanyagává vált, Gál Sándor versvilágában már a kész felnőtt jár-kel, keres kifejező anyagot érzéseihez: a szánalomhoz, s egy elvont ember- és tárgy- szeretethez. Csakhogy a tárgyakat a felnőtt „különválása“ után és a felnőtt komolyságával már nehéz szóra bírni. Weöres Sándor írja Vázlat az új líráról című versében: „A jó vers: élőlény, akár az alma, / ha ránézek, csillogva visszanéz". Nos, Gál Sándornak csak kevés verse „néz vissza“ az olvasóra (főleg az első kötetében), s alkalmasint azért, mert a költőre sem „néznek vissza“ a tárgyak. Más szóval: a szubjektum és objektum Gál verseiben sem tud úgy közeledni egymáshoz, hogy találkozásukból sosemvolt „élőlény“, azaz esztétikum legyen. S a költő érzi ezt, s egyre kétségbeesettebben „halmozza“ a formákat s a tárgyakat, hogy egyre reménytelenebb legyen bennük az elmélyülés s a dialektikus kapcsolat (dialógus) költő és tárgya, szubjektum és objektum között. Nem lenne érdektelen közelebbről megvizsgálni, hogy mennyire lendítette ebbe az Irányba költőnket Jiŕí Šotola, Miroslav Holub vagy Karel Siktanc költészete, akiknek nevét az induló Gál Sándorral kapcsolatban olyan gyakran emlegettük. Kétségtelen, hogy a „hétköznapokat poetizáló“ cseh költők (akik az indítást valószínűleg a tárgyakat „hallgatag elvtársaknak" aposztrofáló és ünneplő Wolkertől kapták) erősen hatottak rá, csak, sajnos, úgy tűnik, a legerősebb impulzust nem Siktanctól (akinek újabb költészetében a tárgyak már absztrakciókként hatnak) s nem is Holubtól (akinek verseiben a szemlélet egzaktsága s a „kimerevített“ tárgyak közönye helyenként groteszkbe fut) nyerte, hanem Šotolától, akinek költészetét szintén a dolgok „totális“ leltára s az elmélyülés fiaskója közötti ellentmondások gyengítik. Az a könnyedség (csaknem elegancia), amellyel Sotola a közeit és a távolt, a köznapit és a történelmit (a történelmet) legközvetlenebb környezetünk tárgyaiként fogja be verseibe, Gál Sándor költészetére is jellemző, de jellemző rá, sajnos, az a pátosz és szentimentalizmus is, amely a šotolai könnyedségből (szemléleti könnyítésből) s a horizontálisan felgyújtott anyag mélyére-hatolni-nem-tudásból, de annak egyidejű akarásából következik, s a cseh költő költészetét is vitathatóvá teszi. Gál Tűnő napok nyomában című verséből idézek:
