Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Yasunari Kawabata: Élet a maszk alatt

A talányt, amely elé a reggel állította, csak a társ felismerése által fejtheti meg. így tűnődött, dohányzott a hivatalában, amikor könnyed kopogás hangzott fel az ajtön.

— Jó napot. — Barátja, Suzumoto volt. — Féltem, hogy nem leszel itt.

Levetette a felöltőjét. Eiko felugrott, hogy miközben Suzumoto leül, átvegye tőle a kabátot. Shingo látogatója kopaszságán szórakozott. Füle fölött az öregség néhány rút szeplőfoltja tűnt a szemébe.

— Mi újság már kora reggel?

Shingo, hogy úrrá legyen a jókedvén, saját kezére szegezte a tekintetét, ahol olykor halvány foltok jelentek meg, s tűntek is el.

— Tudod, Mizuta, aki paradicsomi halállal halt...

— A, Mizuta! — jutott végre Shingónak eszébe. — Emlékszem. Finom teát kaptam tőlük, viszonzásul a tömjén-ajándékért. Ismét rászoktam a teára. S mondhatom, ez kitűnő tea.

— A tea igazán jő dolog, de én egy hasonló halál kegyeit sem utasítanám vissza. Micsoda esetekről hall az ember, azt azonban mégse hittem volna, hogy Mizuta ezt a véget ismeri meg.

— Nem, nem.

— Nemde, irigylésre méltó halál?

— Te is irigylésre méltó ember vagy, kövér és kopasz. Minden esélyed megvan rá.

— Csakhogy nekem alacsonyabb a vérnyomásom. Ügy látszik, Mizuta félt a gutaütéstől. Messze az otthonától nem mert egyedül aludni.

Mizutát egy fürdőszállóban hirtelen halál érte. öreg barátai a temetésén azt suttogták, hogy — Suzumoto kifejezésével élve — halála paradicsomi halál volt.

Ha jobban meggondoljuk, kissé gyanús az ügy. Igaz, hogy egy fiatal nővel kísértette el magát, de vajon következtetni kell-e ebből...

A kíváncsi Shingo azonban a szertartás idején mégis ennek a nőnek a szemét kereste. Egyesek azt mondták, hogy a nő egész életében ellenszenvvel fog viseltetni a történtek iránt, mások szerint, ha vonzódott szeretőjéhez, most tökéletesen elégedettnek érezheti magát.

Mivel együtt végezték tanulmányaikat, a két hatvanéves férfi diáknyelven beszélgetett, s ez Shingo szemében egyenesen a rút öregség jele volt; régi csúf- és beceneveiken szólították egymást.

Igaz, a tény, hogy fiatalon ismerték meg egymást, egyfajta nosztalgiás szívélyességet keltett bennük, de némi bosszúságot Is, mert önzésük rozsdás páncélja mindkettőjüket zárva tartotta.

Szóval Mizuta halála, azé, akit az elsőnek elhunyt Toriyama kigúnyolt, szóbeszéd tárgya lett. Suzumoto a temetés óta makacsul kitartott a paradicsomi halál képzete mellett. Shingo hasonló, és kívánságának megfelelő halált szeretett volna, de hirtelen csaknem félni kezdett:

— Nem szép ez egy öregembertől — mondta.

— Igazad van. A nők... Mi már nem is álmodunk róluk — szólt végül a másik megnyugodva.

— Felmásztál-e valaha a Fujira? — kérdezte Shingo.

— A Fujira? A Fujiyamára? — Suzumoto meglepett képet mutatott. — Nem. Miért?

— Én sem. Fehér lett a hajam anélkül, hogy valaha is megmásztam volna a Fujiyamát...

— Nem értem. Talán valami titkos gondolat rejtőzik emögött?

Shingo felkacagott.

— Bolond vagy! — mondta.

A számológépét csattogtató titkárnő is harsány nevetésben tört ki a bejárathoz közel állő asztalnál.

— Nem is képzeljük, hány ember éri meg élete végét anélkül, hogy egyszer is felkereshette volna Japán három legismertebb vidékét.

— Hány százaléka járt a japánoknak a Fujiyamán?

— Ö, talán száz közül egy.

Suzumoto visszatért a gondolatához:

— Ha egybevetjük Mizuta nagy szerencséjét, amilyen az emberek tucatjai, sőt százezrei közül is csak egynek adatik meg ...