Irodalmi Szemle, 1969
1969/2 - Fukári Valéria: Yasunari Kawabata
Yasunari Kawabata, az 1968-as NobeS-díjas író A Svéd Akadémia tavaly decemberben a japán Yasunari Kawabatának ítélte oda az irodalmi Nobel-díjat. Kawabata 1899. június 11-én született Osakában. Apja irodalmilag is művelt orvos volt. A fiú úgyszólván a halál árnyékában nőtt fel: még csak egyéves, amikor meghal az apja, s a következő évben már édesanyját is elveszíti. Nagyszülei nevelik, de 15 éves korára már teljesen magára marad: 1906-ban meghal nagyanyja, néhány évvel később nővére, s 1914-ben nagyapja tűnik el örökre életéből. A halál élménye egész életére kegyetlenül megjelölte Kawabatát. 16 éves korában megírja nagyapja agóniáját. Korábban a festészet is foglalkoztatta, de végül is az irodalomnál kötött ki. 1920-ban beiratkozik a tokiói egyetemre, ahol kezdetben a külföldi irodalmakat tanulmányozza. Orosz szerzőket olvas, Csehov és Galsworthy novelláit fordítja, majd hazája irodalmában mélyül el; később ennek köszönheti inspirációi legjavát. 1925-ben Egy árva érzései címen kiadja elbeszéléseit. Egy évvel később Izu no Odoriko (Az izui táncosnő) című elbeszélése jelenik meg újabb novelláival. Az Ízűi táncosnő árva, magános fiúról szól, aki gyalog zarándokol el az lzu-félszi- getre. Az ifjú egy álmot kerget az erdő fái közt kígyózó meredek ösvényen, majd a hegyeket fehérbe öltöztető zápor elől menekül. (Kawabata 1918-ban szintén ilyen ifjúként járt először a félszigeten.) A fiú, mint az író is, egész életében szeretné szétfeszíteni súlyos magánya abroncsait. Otban Izu napsütötte partjai felé véletlen útitársak rokonszenvére tesz szert, futó szenvedélyre lobban egy kedves fiatal lány iránt, s egy pillanatra megismeri a boldogságot, hogy megint a magány, dermesztő magány kísérje mindenhová. Kezdetben Kawabata két-három barátjával együtt az ún. „neo-szenzacionista“ iskolához csatlakozott. Mint maga beszéli, olyan kifejezőerőt keresett akkoriban, amely „az alanynak a tárgy által való bekebelezéséből, a kettő eggyéválásából törne elő“. Ez az iskola már rég nem létezik, de továbbra is jelentkeznek törekvések az újrateremtésére. Kawabata ennek az iskolának hatására formálta ki írásmódját: a bekerített igazság apró érintésekkel, átfestésekkel, ingadozásokkal és visszatérésekkel való megközelítését, ami azt eredményezi, hogy írásai a közvetlen ihlet ragyogó szikrázásaként hatnak. Kawabata nem gyorsan termő író. Számtalan elbeszélésén kívül mindössze három regényt írt. Művei mind valami időtlen jelenben játszódnak le, s úgy tűnik, mintha sosem fejezhetné be őket. Yukigunl (A hó vidéke] című regényét 1935- ben kezdte írni, s csupán 1947-ben fejezte be, miután kétszer eredménytelenül keresett végső megoldást a számára. Sembazuru (Az ezer kokott témája) című, 1953-ban díjazott regényén csaknem 20 évig dolgozott. S úgy tetszik, mi sem akadályozhatja meg abban, hogy utolsó regényének, a félbemaradó Yama no Oto- nak (Hegydörgés) újra föl ne vegye a fonalát. A regényt, amelyben egy öregembernek fiatal menye iránti ködös érzelmeit jeleníti meg, 1949 óta öt éven át fejezetenként közölte különféle lapokban. A sok, mintegy mikroszkópikusra tömörített anekdotából, lelki élményekből, érzéki benyomásokból és sejtelmekből álló, s egyetlen fonallal lazán összefűzött mű valójában halálok és öngyilkosságok különös költői képét nyújtja. A halál közelségét gyermekkorától oly sokszor megélt író mindig és mindenhol az életet keresi a halálban, s a halált az életben, hogy végül egy fajta kvietizmusig jusson el. A fiatal japán írók ma — nem minden szenvedélytől mentesen — azt vetik Kawabata szemére, hogy elefántcsonttornyában maradt, s a világ szépségét fejezi ki. Ö ezzel szemben kijelentette: „Én csak akkor kezdek el írni, miután már teljességgel lemondtam minden olyan szándékomról, hogy valami szépet írjak.“ Egy fiatal japán kritikus szerint Kawabata műve úszó jéghegyhez hasonlít: alja, alapzata sötét és hatalmas. Úgy látszik, Kawabata is elismeri, hogy írásait alulról is, felülről is szemlélhetjük. Maga mondja egyik elbeszéléséről: „Aszerint, hogy ezt az elbeszélést ily vagy oly módon olvassák, egyszerűnek, átlátszónak, sőt gyermetegnek, vagy éppen ellenkezőleg, bonyolultnak, kétértelműnek, sőt torznak, elképesztőnek találhatják, mint a nők lelkivilágát, s csaknem minden szimbólumot.“ F. V.
