Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

— Mindig lesznek újságok — mondta bizonytalanul.

— De nem ugyanazok Írják őket... minden rendszernek más újságírók kellenek. Mit teszel akkor, ha már nem lesz rád szükség? Talán megnősülsz addig, feleséged és gyerekeid lesznek, akikért felelősséggel tartozol, mit teszel akkor, ha már nem kellenek az írásaid?

— Mit tesz a mérnök, ha már nem kell a tudománya? És a paraszt, ha nincs földje, lova és tehene?

Anyja szólt közbe keserűen.

— Nem győzöd meg őt... nem bírsz már vele, ember! Föléd nőtt, és nem hallgat rád, megy a maga feje után . ..

A holdra felhő úszott, és a szobában sűrűsödött a homály, mintha megmozdultak volna a fogason a kabátok. Istenem, gondolta, apám azt hiszi, hogy mindez még nem végleges, még jóvá lehet tenni, csak meg kell győznie, hogy neki van igaza, nincs még késő, s ha most meggondolom a dolgot, minden rendbe jöhet. Kér és igyekszik meggyőzni, feleslegesen, mert tudom, hogy igaza van, és azt is tudom, hogy nekem is igazam van, s az igazságaink ellentétesek, és mégis megférnek egymás mellett. És bennem is megfér ez a két igazság, de engedelmeskedni csak az egyiknek tudok. A véletlen döntötte el, hogy melyiknek engedelmeskedem. Ha Öregmama a tavasszal hal meg, és én akkor jövök haza, most a hatodik szemeszter után vagyok, mert apám meggyőzött volna, és én is meggyőztem volna magamat, hogy a megkezdett útról nem szabad letérni. A megtorpanásba és kitérőkbe az ember egyénisége roppan bele.

— Meggondolod ezt még, ugye, fiam?

Nem volt bátorsága bevallani, hogy nincs itt mit meggondolnia, törölték a hallgatók sorából, s ha meggondolná a dolgot, újból kellene kezdenie. De ezt most nem mondhatja meg, hazudnia kell, és ezzel elszakadt a szüleitől, idegenek lettek számára, akiket szeret, de nem vehet figyelembe, mert nem tudnak neki segíteni, nem érthetik meg őt. Szakadék támadt közöttük, mely felett nem vezet híd, s amelyeket át kell ugrania, ha közel akar kerülni szüleihez, mert ők már képtelenek közeledésre...

Valamit motyogott, hogy majd még meglátja, hogyan alakulnak a dolgok. Apja eldobta a cigarettavéget, és befordult a fal felé. Tudta, hogy sokáig nem alszik el, és anyja sem alszik el, nézik a sötétet és gondolkodnak. S a gondolkodásról eszébe jutott, hogy életünk minden pillanatában benne van egész lényünk, a múltunk és a jövőnk; egyetlen mozzanatba sűrűsödik, amit már megéltünk, és amit még megélünk. Valamikor kukoricát ültettek enyhe tavaszi időben, apja hajtotta a lovakat, és ő vezette a vetőgépet a nyomon, hogy egyenesek legyenek a sorok, fogta a kormány- rudat, és a földet nézte a kerék előtt, végeérhetetlen tömegben jöttek elébe a boro- na után elrendeződött, lehengerelt szürke rögök, ökölnyi hantok, reggeltől késő délutánig csak vonultak a szeme előtt, s ő nézte őket, de nem az jutott eszébe, hogy a hantok tövében majd apró világoszöld csírák bújnak ki és növekszenek, kard alakú levelekkel nyújtóznak a nap felé, melyeket kapálni kell, azon gondolkodott, hogy ha majd végeznek a vetéssel, előveszi a szekérderékból a vágott csövű katonafegyvert, és végigcserkészi az Öregárkot, talán talál néhány fácánkakast.