Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

teendők összefoglalása. Sohasem tartott sokáig a beszélgetés, a fáradt testben a tudat pihenni vágyott, rendszerint addig beszélgettek, amíg apja elszívott egy cigarettát. De a rövidség nem lényegtelent Jelentett, ilyenkor mindig fontos dolgokról esett sző. Hogy másnap hova mennek dolgozni. A szőlőbe, kukoricába, répába, vagy a heréket kellene kaszálni? Milyen idő lesz, eső készül, nem ázik majd renden a gomboshere? S rendszerint apja döntött ilyenkor, de anyja néha ellenkezett, és igyekezett meggyőzni apját a maga igazáról. Ilyen rövid beszélgetésen határozták el véglegesen, hogy Morváit iskolába küldik. Szükség lenne rá itthon, de tanuljon, ha van kedve hozzá. Mérnök lesz belőle. S amikor mint diák járt haza, a munkaegység és a szövetkezet napi történetei lettek a beszélgetés témái. S amikor apja eloltotta cigarettája világító parazsát, befordult a fal felé, és nehéz teste alatt nagyott reccsent az ágy, abbamaradt a beszélgetés.

Apja segítette hozzá, hogy magáról kezdjen beszélni.

— Sokat írsz mostanában... Olvassák az emberek. Aztán szólnak, hogy olvasták...

— Van időm írni... — lélegzett mélyet Morvái és várt.

— Igaz. Szünidő van.

— Nemcsak azért. Én most újságíró vagyok. írtam róla ...

— Szeptemberig ... Beszéltünk róla anyáddal, hogy haza sem jössz .. .

— Azután is ... mindig újságíró leszek.

Apja nem értette.

— Mérnök is írhat az újságba... jobban hisznek neki az emberek, ha mérnök.

— Nem leszek mérnök ... — mondta csendesen Morvái.

— Hát mi leszel...?

— Újságíró. Otthagyom az iskolát.

Apja egyszerre mozdulatlan lett, Morvái érezte, hogy feszülten figyel és gondolkodik.

— Ezt nem teheted velünk!

— Már megtettem... — mondta nehéz szívvel Morvái.

Értelmetlen erről tovább beszélnie, nem tudja megmagyarázni a szüleinek, miért választotta ezt az utat. Magának meg tudja magyarázni? Biztos abban, hogy helyesen választott? Most ebben a környezetben, ahol felnőtté lett, és ahol minden a felelősségvállalásra és az élet komolyságára emlékeztet, valószerűtlennek és elhamarkodottnak tetszett, hogy otthagyta az iskolát. Miért tette? Felelőtlen lépés volt, nemcsak önmagával, a szüleivel szemben is. Mit adhat neki az írás? A biztonságot, az egyenes életutat cserélte fel valamilyen furcsa álmokért. Vagy nem is álmodott, csak az adott pillanatban gyenge volt, és ment a kisebb ellenállás irányában? Valamikor úgy tervezte, ilyen lefekvés utáni beszélgetés során mondja meg szüleinek, hogy mérnök lett, és megbeszélik, hová menjen dolgozni. Meghívja őket az avatásra. A szülei örülnek majd, és tisztelettel beszélnek vele, mert több lett, mint ők. Anyja szerényen dicsekszik a rokonoknak és ismerősöknek, hogy a fiából komoly ember lett. Diplomás ember. Tudta, hogy a szülei ezt akarták, hogy elmondhassák mindenkinek: teljesítettük kötelességünket, értékes ember lett a fiúnk. S most csalódást okoz nekik. Kétségbeejti őket. Miért hoztak érte annyi áldozatot? Mi jogon borítja fel az álmukat, melyet hosszú és nehéz éveken át őrizgettek? Miért okoznak a gyerekek mindig csalódást a szüleiknek? A gyerekek sorsa ez, vagy a szülőké?

— Te megbolondultál! Mit beszélsz? — Anyja szólalt meg ijedten, s aggodalmát felháborodás mögé rejtette. — Bolondokat beszélsz!

— Nem bolondultam meg... — Kapkodva és szaggatottan beszélni kezdett, hogy sokat akar írni, befolyásolni akarja véleményével a társadalom életét, eredeti gondolatai vannak, melyekből éppen úgy megél, mint egy mérnök a tudományából; s mindez, amit mondott, olyan siralmasan és hamisan, olyan nevetségesen hangzott ebben a szobában, mintha valami éretlen kölyök hadarná a maga megmosolyogni való, átlátszó butaságait. Az írásaiból megélhet, de semmit nem irányít és nem befolyásol, apró ügyeknél statisztál, nagyképű külsőségekről tudósít, és egy pillanatra sem gondolkozhat őszintén, mert azonnal ellentétbe kerül a környezetével és a saját érdekeivel.

Hát ezért nem jöttél haza szünidőre... meguntad a tanulást — állapította meg az apja komoran. — Könnyen akarsz élni...