Irodalmi Szemle, 1969

1969/2 - Duba Gyula: Szabadesés

szén máson gondolkodik. Agysejtjei öntörvényűén dolgoznak, olyan problémákkal birkóznak, amelyek semmi összefüggésben nincsenek a környezetével. Mintha érzéke és idegei önálló életet élnének most; nem a félhomályos Borókás világáról és a sasokról gondolkodott, az óriás tölgy járt az eszében, melyet százéves élete végén ketten döntöttek ki apjával... Volt ebben a lelkiállapotban valami fájó és szomorú, úgy érezte, most önmagára, önmaga lényegére ébredt, meglátta, hogy ezzel a romantikával áltatja és félrevezeti magát; valótlan világot teremt, melyben forgópisztolyok, óriástölgyek és sasok szimbolizálják a valóság értékeit. De milyen törpe világ értékrendje ez, mikor a valóságban tengerek vannak, amelyeket ő sose látott, és az emberek oroszlánokra és antilopokra vadásznak, amíg ő nyulakat puffantott le! Még a sasokból is csak törpesas jut neki, nem a sziklás vidékek felett keringő, félelmetes szirtisas vagy rétisas, melynek hirtelen elővetődő árnya elhallgattatja a vadvizek és tocsogók nyüzsgő világát, és megdermeszti a vlzimadarak százait... Igen, és vannak újságírók, akik államférfiakkal találkoznak, és világpolitikai kérdésekről cikkeznek, repülőgépen szállnak a frontok felett mint haditudósítók, vagy ejtőernyővel ugranak le hozzáférhetetlen területekre, míg ő a szabad tartásos istállókról ír riportokat, és a járási földművelésügyi osztállyal csatázik. S a főszerkesztője hümgetve olvassa az írásait, és az elvtársakat emlegeti; még az államvédelmi szervek is csak arra voltak kíváncsiak, hogy mit énekelt ekkor és ekkor, másra nem is lehettek, mert semmi komolyabbat és jelentősebbet nem csinált, nem esküdött össze senkivel, nem lázad, kicsinyesség veszi körül, jelentéktelenek a tettei, a gondolatai, a lehetőségei... Miért van, hogy az ember tud a világ nagy dolgairól, melyeket soha nem ismer meg, ismeri az élet lehetőségeit, melyeket soha nem ér el, miért, hogy az ember belső világa gazdagabb, mint a külső világ, mely megszabja lehetőségeit, s így örök elégedetlenséget lop a leikébe, elégedetlenséget önmaga tehetetlensége és kicsisége miatt. S mindezek paradoxonaként miért nem tud a prágai mulató világában belépni az előtte hömpölygő életfolyóba, miért érzi esetlennek és alkalmatlannak magát ahhoz, hogy odamenjen a meztelen karú nőkhöz, és táncolni és szeretkezni hívja őket, és elvegye őket piros képű szivarozó lovagjaiktól?

Felvette a forgópisztolyt, és megcélozta vele a sasfészket. Talán ilyen pillanatokban lesznek öngyilkosok az emberek. Ö soha nem lesz öngyilkos, de azt már nem tudta, hogy miért; egyszerűen alkalmatlan arra, hogy öngyilkos legyen, túlságosan logikusan gondolkodik, és erős a valóságérzete, tudja, hogy az öngyilkosság nem lehet a problémák megoldása, csak menekülés tőlük, hitetlenség. Semmit sem tudok, gondolta, de valahogy minden bennem él, és uralkodik rajtam, rejtély vagyok saját magam számára is, mert nem tudom, mi az, ami bennem él... S ekkor meghallotta a sas kiáltását. Messziről érkezett, elhalón, nem volt fenyegető, mintha panaszkodna a sas; van a kiáltásában valami panaszos...

Morvái a fatörzs túlsó oldalához térdelt, hogy szabad kilátása legyen a fészek felé, de a sasok őt ne láthassák. Ugyanazt a szorongó várakozást érezte, mint amikor az autóbuszból meglátja faluja templomtornyát. Szorosan a fatörzshöz lapult, a forgópisztolyt a kezében tartotta, de még nem húzta fel a kakast. A sűrű lombsátor réseit figyelte, és mérlegelte, melyiken vágódik alá a madárkirály, honnan érkezik. S a kiáltások már a feje fölül hallatszottak, a sasok hosszan köröztek a fészkük felett. Gyanúsat észleltek volna? Hangjukon nem érződött, hogy szállnak alá, egy magasságban köröztek, s a kiáltások most már metszőn élesek és fenyegetők voltak. Morvain magányérzet vett erőt, a fenyők alatt nőtt a homály, sehol semmi nesz, csak a rikoltozás a magasban, mintha őrült nő vagy elhagyottan szülő asszony sikol- tana... Egyedül van ebben a pillanatban, messze a falutól, az emberektől, mindentől, úgy érezte, most önmagától is nagyon távol van; idegen egy kietlen, riasztó táj közepén...

A fészek közelében a lombozat nyílása előtt sötét árny suhant el, egy pillanatra eltakarta a szürke eget, majdnem fekete árnyék volt, aztán egy másik nyílást takart el. Suhogó szárnnyal berepült a lombok közé a sas, és a fészek szélére szállt. Csendben volt, nyakát nyújtogatva nézegetett körül, gyanakodva tekingetett; a másik tovább rikoltozott. Hatalmas madár, még ha törpesas is, erőszakos és kegyetlen, Morvái tiszteletet érzett iránta, mint minden erős iránt, nézte a pisztolya kakasát, és már tudta, hogy nem húzza fel. Furcsa félelmet érzett, indokolatlan és megalázó félelmet,