Irodalmi Szemle, 1969
1969/2
acskai []é!a Ha létezik nemzedékéimény, akkor nekünk, a ,,harmadvirágzás” értelmiségének az önmagunkra és helyzetünkre, erőnkre és teretlenségünkre döb- benés ilyen élmény. A két világháború közötti kor felfokozott légkörében még születhettek művek programok jegyében, a helyzetünkön túl mutató missziók (pl. a híd-szerep) feledtették velünk a helyzetünket, s feledtette az ötvenes évek elejének építő lelkesedése is, az illúziókat felszámoló 1956 után azonban az alkotók (s itt elsősorban a fiatalabbakra gondolok, akiket még belső folytonosság nem determinált) mintha nálunk is egyedül maradtak volna. Egyedül — erejükkel és teretlenségük tudatával. Az erőnek s teretlenségnek ez az élménye roko- nítja Bácskái Béla képeit az újabb szlovákiai magyar irodalom legjobb alkotásaival, s teszi őket közösein tudatunk szerves részévé. A fiatal művész temperáin, olajfestményein, fametszetein leggyakrabban hatalmas, egymásnak feszülő lapokból összeállított tájakat látunk. A leegyszerűsített, nagy ívben meghajlított vonalak lefojtott indulatokról tanúskodnak. Nemes Nagy Ágnes tájait feszítik ilyen kérlelhetetlen belső erők: „... hasadnak és szakadnak a porcok, forgók, kőlapok, amint feszítik véghetetlen, széthasgató önkívületben a fehér s fekete mindennapos néma villámcsapásai — ” De ugyanezt a lefojtott erőt sugallják Bácskái mozdulatlan vagy súlyos mozdulású emberfigurái, nagy térfogatú portréi s a színei: a mélypiros s a mélyzöld is. A megvalósulni kívánó vagy éppen megvalósuló erő — határoznám meg e képek jelentését, ha a „jelentés” kifejezéstől nem félnék. Bácskái modernsége ugyanis éppen a „jelentéstelenség”. Művei nem jelentésüknél fogva, hanem közvetlenül, azaz dologként hatnak, nem „programból” következnek, hanem az alkotó, a környezete és anyaga kölcsönhatásában formálódnak. Ezért tűnik a „legembertelenebb” Bacskai-táj is illúziótlan önvizsgálatnak. TÖZSÉR ÁRPÁD Bácskái Béla: Fák, I. (fametszet, 1967/
