Irodalmi Szemle, 1969
1969/10 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Új művek és fejlődési jelenségek a csehszlovákiai magyar regényírásban
hogy új szerelme segítségével ki tudna törni a testét-lelkét emésztő búskomorságból, de a házassága felborítását nem képes vállalni, mert tudja, hogy ez az érette súlyos áldozatokat is hozott felesége életébe kerülne. Ezt a lelki drámát Petrőczi meglepően jó érzékkel tudja kibontani és végigfuttatni. Külső szerkezeti formaként a folyamatosságában meg nem szakított és a cselekményt, az érzelmi és gondolati elemeket, mozzanatokat magába ömlesztő párbeszédet, illetve a párbeszéddel szerkezetileg azonosított levelet választja. A hősnek a feleségével és titkolt szerelmével folytatott öt párbeszéde és öt levélváltása a három ember lelkében lejátszódó drámáról teljesnek ható képet ad. Talán csak az érzelmileg kiélezett záró párbeszéd befejező mozzanata érezhető hézagosnak, az olvasó lelkében kételyeket hagyónak („Hol vagyok? — A karjaim között. Ügy mint régen, mint az első éjszakán... Emlékszel?... Nem érzed? Érezned kell! — Hol vagyok? — Felébredtél? — Te vagy az? — Én. — Nem lehetsz te! — Szeretlek. — Jaj, milyen fehér az éjszaka!... Vagy már virrad?“) Egyfajta bizonyosság az lenne, ha az aggódó férj szerelmes fogadkozása és a szívrohamból éledő asszony „Már virrad?“ kérdése a férfi gyógyulásának és a boldogságuk helyreállásának reményét jelentené. A címadó kisregény sikeres kivezető útnak látszik abból az alkotói válságból, amelyben Petrőczi hosszú időre megfeneklett. A harmadik kisregény (Kakastánc) viszont azt mutatja, hogy az író az emberségét, emberségünket ért sérelmeket, illetve az általuk okozott megrázkódtatást még nem tudta leküzdeni. Az első kisregény hősének az a rögeszmés feltevése, hogy az ideggyógyintézet a kinti világnál normálisabb, vonzóbb, itt az abszurditásig fokozódik. Az ideggyógyintézet és a kinti világot jelképező Elégedettek hivatala között oda-vissza hullámzik az emberek áradata, és a szörnyű kavargásban összemosódik minden különbség, ami a gyógyítók és gyógyítottak, az igazi bolondok és álbolondok, az áldozatok és az áldozatokat bolondházba juttatók között van. A Kakastánc teljesen kaotikus, abszurd világát az író a dráma és a dialógusokból álló próza között átmenetet alkotó keverékműfajban mozgatja. Az a tény, hogy a közvetlen írói dikció majdnem mindig a szerzői utasítás jellegével bír, határozottan arra mutat, hogy itt eredetileg egy dráma volt tervbe véve. Ennek elvetélésétől és egyúttal az abszurd forma alkalmazásának céljáról is a kötet egyik kritikusa, Egri Viktor ad tetszetős magyarázatot: „Petrőczi az abszurd formát alighanem abban a hitben választotta, hogy a személyi kultusz bírálatában az elképesztés és a szatíra torz tükrével a legmesszebbre merészkedhet — írja Egri. — Példázata szerint az elmegyógyintézetbe zárt bolondoknál közveszélyesebbek azok, akik hatalmi eszközeikkel megbénítják és elmeháborodottá teszik a tisztafejűeket. Sajnos, a szerző ezt a példázatot — teljesen feleslegesen — túlságosan eltorzítja, túlbonyolítja, tömegfelvonulásokkal megfosztja csattanó élétől, és olyan kuszává teszi, hogy nehéz a sokfelé szálazó, sokféle magyarázatot sejtető történetet áttekinteni. Hiba ez, mert az abszurd dráma törvényei és követelményei is bizonyos rendet és közérthetőséget követelnek... A kézenfekvő mondanivaló — a személyi kultusz torzságainak elítélése — zártabb és sűrítettebb szerkezetet követelt volna. A szerzőnek kerülnie kellett volna az ismétléseket, melyek retardálják a drámát, visszahúzzák cselekményét, és csökkentik feszültségét. Petrőczi az abszurditások zsákutcájából úgy próbál kitörni, hogy a helyenként rímelő, szellemes párbeszédből hirtelen leíró és magyarázó prózába vált át, és ezzel eleve elvágja drámája színrevitelének lehetőségeit.“ Ami a második kisregényt (Sötét pillantás) illeti, ez szemmel láthatólag A szemtanúban megkezdett bűnügyi-lélektani téma új variációja. Ezt mutatja az előző mú egyes alakjainak — Krivos hadnagynak, Miklós doktornak és Szikora kapitánynak — újraszerepeltetése. Petrőczi még egyik krimijében sem bizonyult vérbeli, az összefüggéseket mesterien bonyolító és fölényes logikával megoldó detektívregény- írónak, de talán nem is tűzött ilyen célt maga elé. A detektívregény műfajához minden valószínűség szerint görcsös igazságkereső szenvedélye és olyan élménye vitte, -amit ebben a formában képzelt megírhatónak. Logikailag hézagos, nehézkes szerkezetű kísérleteiben nem igazi bűnözőkkel találkozunk, hanem olyan sérült lelkű emberekkel, akik maguk is áldozatok. Sérüléseiknél a szerző — társadalmi okokat, lelki motívumokat keresve, boncolgatva — sokat időzik, az ilyen jellegű diagnózisoknak odaac(óbb figyelmet szentel, mint a bűnesetek háttérmegrajzolásának. Mindent
